- Hogyan került kapcsolatba a gyógyítás művészetével?
- Édesanyám pszichiáterként dolgozott, már kis koromban kapcsolatba kerültem betegekkel, ugyanis sokan keresték fel édesanyámat a lakásunkon is. Láttam a különböző sorsokat, a különféle betegségeket, és azt, hogy a jól megválasztott kezelés hogyan eredményez gyógyulást. Feltehetően akkor fogalmazódhatott meg bennem, hogy nekem is valami hasonlót kell csinálnom, ha felnövök. A „felnőtté válás” gyorsan bekövetkezett, amikor a sikertelen felvételi után elkezdtem a veszprémi mentőállomáson dolgozni. A mentőknél végzett munka egyértelművé tette a számomra, hogy az orvosi pályát kell választanom, és azt hivatásommá tennem. A mentőmunka nagyon közel áll a baleseti sebészethez, ezért már az egyetem első éveiben tudtam, hogy a választandó szakmám a traumatológia lesz minden nehézségével együtt, természetesen úgy, hogy a mentőmunkát sem hagyom abba. 1997-2005 között mentőápolóként dolgoztam a mentőszolgálatnál, 2005. július 1-től mellékállásban, közben 2005. október 1-től a veszprémi kórház baleseti sebészetén gyógyítok.
- Mi jelenti a legnagyobb kihívást?
- A munkám legnehezebb része többek között, hogy a megfelelő időben a megfelelő döntést hozzam meg annak érdekében, hogy a betegek, illetve a sérültek életét megmenthessük. Ezzel együtt el kell fogadni, hogy nem vagyunk mindenhatóak, vannak olyan helyzetek, amikor bármit is teszünk, nem tudunk segíteni. Sok szép pillanatot adnak a mindennapok, hiszen látjuk, ahogy a megfeszített munkánk eredményeként a beteg felépül, meggyógyul. A gyógyítás az egyik legszebb képesség, ami az ember számára megadatott. Aki ezt az érzést minden szépségével, és szomorúságával együtt át akarja élni, annak ezt a szakmát kell választania.
