– Miért tabutéma a halál? Mindenki életének része, mégsem tudunk beszélni róla.
– Ennek több oka is van, az egyik, hogy félelmet kelt az emberekben. A szorongásnak van egy fajtája, amit halálfélelemnek hívunk; ez meg tudja gyötörni az embert, különösen akkor, ha valami probléma van az egészségünkkel, vagy valakiével, aki fontos számunkra. Ezzel nem tudunk mit kezdeni. Egyetértek azzal, amit a kérdésben megfogalmazott: a halál az élet része. Nagyon gyakran a halált az élettel állítják szembe, de a halálnak valójában a születés az ellentéte. Születés – halál, és a kettő között van az élet.
Sokan szinte az egész életüket végigrettegik amiatt, hogy mi lesz, ha majd egyszer megöregszenek és meghalnak, vagy elveszítenek valakit. A halál ott van a mindennapjainkban, részben azért, mert problémát okoz a félelem miatt, az ismeretlensége miatt; illetve sokan vannak, akik tagadják a halált, úgy gondolják, hogy ilyesmi csak másokkal történhet meg, a saját életük végéről pedig nem hajlandók tudomást venni.
– Nagy változás történt a nyugati kultúrában az elmúlt évszázadban. Azelőtt az elhunytakat a saját otthonukban ravatalozták fel, a gyerekek egészen kis korukban szembesültek vele, hogy az életnek egyszer vége van – ma viszont mintha próbálnánk mindezt elrejteni a szem elől. Mi okozhatta ezt a változást?
– Szerintem egy rosszul értelmezett szemérmesség, óvni akarás, miközben aki televíziót néz, az folyamatosan mással sem szembesül, mint a halállal, gyilkosságokkal, erőszakkal. Nagy ellentmondás alakult ki. Régen, főleg a kisebb településeken a halál valóban az élet része volt, méltósággal tudott elmenni az az ember a családból, akinek ez volt a sorsa, természetes tudott lenni. Az utóbbi időben vannak törekvések arra, hogy lehetőség szerint a halált megelőző időben a távozó a szeretteivel tudjon lenni, és ha nem muszáj, ne gépek között, teljesen izolálva, elmagányosodva kelljen maga mögött hagyni az életet.
– Mikor szembesül az ember először a halállal? Mi az az életkor, amikor képes már felfogni, hogy mi történik?
– Általában óvodás korban találkoznak a gyerekek először a halállal, ekkor teszik fel az első kérdéseiket a szülőknek. Ezek gyakran olyan kérdések, mint „ugye te nem fogsz megöregedni?”, „ugye te nem fogsz meghalni?”, „ugye én sem fogok meghalni?”. Olyan reményt keresnek ezekkel a kérdésekkel, hogy bár vannak, akik meghalnak, de ez a veszély őket vagy a szüleiket nem fenyegeti. Egyébként gyakran tapasztalható az, hogy amikor egy kisgyerek elveszít valakit, még a szakemberek is azt javasolják, hogy ne mondják meg neki. A gyereket nem engedik gyászolni, titkolják előle a halál tényét, a családban lévő titkok azonban sokkal nagyobb problémát okoznak, mintha a gyerek az életkorának megfelelő szinten szembesülne a valósággal.
– Hogy lehet ezt egy óvodásnak elmagyarázni? Mit lehet neki mondani?
– Például azt, hogy elment; ezt a kifejezést gyakran használjuk is a halállal kapcsoltban. Azt, hogy a hétköznapi életben már nincs köztünk, de vannak tárgyak, élmények, események, amik emlékeztetnek rá. Beszélgessünk a kellemes élményekről, amiket a gyerek vele együtt megélt!
Én fontosnak tartom, hogy beszélgessünk arról, hogy mit hagyott itt nekünk, mit kaptunk tőle, és mi az, amit tovább szeretnénk vinni? Miben volt példamutató? Nem vagyok híve annak, amikor azt mondják a gyereknek, hogy elutazott, elment külföldre. Ő persze sejti, hogy valami nincs rendben, és ezután minden egyes utazással, rövidebb kórházi kezeléssel kapcsolatban is borzasztó szorongásokat élhet meg.
– Hogyan békélhet meg az ember a saját halálával, amikor már tudja, hogy közeleg az idő?
– A halálnak van egy folyamata, a megbékélés az utolsó fázis. Ezt megelőzi a kétségbeesés, harag, alkudozás, vagy éppen a tagadás. Én annak vagyok a híve, hogy ha valakinek a személyisége elbírja ezt a terhet, akkor meg kell neki mondani, hogy mi vár rá, meg kell neki adni az esélyt, hogy rendezze az életében azokat a dolgokat, amire még lehetősége van. Hosszú ideig az volt a bevett szokás, hogy nem közölték az érintettel a halálos betegséget, ami iszonyatos teher a hozzátartozóknak; nyilván a viselkedésük megváltozik ilyenkor, a beteg is érzi, hogy valami nincs rendben, és nem elég az ilyenkor egyébként is meglévő feszültség, még ez a plusz is megterheli a családot.
– Hogyan tudunk túllépni azon, ha egy szerettünk eltávozik közülünk?
– Ez nagyon különböző. A „gyászév” kifejezést azért használják, mert általában egy év szükséges ahhoz, hogy meg tudjuk gyászolni egy szeretett személy elvesztését, és fel tudjuk dolgozni azt a traumát, ami bennünket ér, mert tulajdonképpen – ez talán durván hangzik, de – elsősorban saját magunkat sajnáljuk. Hogy nekünk milyen veszteségeink vannak amiatt, hogy ő már nincs itt, nekünk milyen rossz az ő hiánya; és sokkal ritkábban gondolunk arra, hogy mi az, amit ő nem élhetett meg.
Vannak, akiknek nem elég ez az egy év, és vannak, akik egész életükre benne ragadnak ebben a gyászban. Ők általában gyerekeket, házastársat vagy szülőt veszítenek el, tehát nagyon szoros kapcsolatokat. Ha valaki soha nem képes feldolgozni a veszteségeit, annak két oka lehet. Az egyik, hogy nem is akarja feldolgozni, a másik pedig, hogy nem tudja. Ez utóbbi esetben a szakembereknek óriási lehetőségeik vannak, pszichoterápiás támogatással segítséget tudunk nyújtani a gyászban ragadt embernek a továbblépéshez.
– Hogy lehet segíteni egy ilyen helyzetben?
– Erre nem lehet konkrét választ adni. Csak egy példát mondok: arra szoktam kérni a gyászolót, képzelje el, hogy a szeretett személy itt ül vele szemben. Ő mit mondana, mit várna tőle, minek örülne? Ezt a kérdést érdemes magunkban feltenni. A szerettünk valószínűleg azt akarná, hogy éljek, hogy jól érezzem magam, tudjak nevetni. Nem várná el, hogy szenvedjünk miatta. Sok egyszerű kérdés van, amelyek segítenek perspektívát váltani. Segíteni azonban csak annak lehet, aki akarja.
