– Újévi köszöntőjében azt mondta, Veszprém olyan, mint egy kert. Mit takar valójában ez a kifejezés?
– Valójában egy latin bonmot-ot idéztem, amely szerint, ha könyvtárad kertre néz, mi másra vágyhatnál? Nagyszüleim háza körül – ahol életem első 13 évét töltöttem, a gyönyörű veszprémi telken, a Séd völgyében, az egykori vágóhíd mellett – olyan kert terült el, amely számomra a hiánytalanság érzését jelenti. A veszprémi vár, a Lovassy László Gimnázium, a Csermák zeneiskola, a zenei élet ugyancsak azonos ezzel a képpel: minden megvolt a városomban, amelyből a mai életem táplálkozhat.
– Ebből a környezetből Ön mit kapott?
– A várban töltöttem az estéimet, nagyszüleimmel szinte minden nap felgyalogoltunk a „Szerelem-szigeten” át, a Benedek-hegyi hosszú lépcsőkön a veszprémi várba, ahol hittanra jártam, ministráltam. Itt éreztem meg először, mennyire nekem való a médium-szerep. A szentmise olvasmányait és az énekeket egy hatalmasnak tűnő, ősi Árpád-házi templomban még gyerekhangon zenghettem. Azt is észrevettem – azaz dehogy, visszanézve veszem észre –, hogy mennyire nem zsenírozott, ha sátoros ünnepek nagymiséin tényleg rengetegen jöttek a hívek, és megtöltötték a templomot. Akkor érdekes izgalmat éreztem, olyant, amely tuningolja az embert, és még többet, jobbat enged kihozni magából. Ez a tapasztalás máig elkísér, és alighanem kulcsa annak, hogy az emberek egyik – kisebb – része miért bírja a szereplést. Paskai László püspöksége és Ecker Béla kápláni, Földvári Imre atya plébánosi ideje felejthetetlen számomra, de a gimnázium alatt a Regina Mundi-templomba is jártunk, Szalay Jeremiás katekézisére, akkor Pápai Lajos, a mostani győri püspök volt a plébános. Vicces helyzetként éltem meg, amikor kamaszként egy pap vidám csoportjában húztam el a Lovassy legcsinosabb tanárnője mellett, aki uborkapakolással feküdt az almádi strandon… Kátay Istvánné magyar órái voltak a legfontosabbak számomra, és néhány barátság abból az osztályból. A zeneiskolában Szuromi Miklós és Környei János tanáraim nélkül biztos nem „alakulok ki”. Szuromi tanár úr nem nevelhetett belőlem sztárharsonást kellő tehetség híján, de néhány hete az Opera zenekarának pozan próbajátékán ülve újra lezajlott bennem néhány lecke, és átfutott rajtam: milyen szép és milyen nehéz hangszeren is játszhattam 12 évig! Sok helyen jártunk: Hollandiában, Belgiumban, Németországban, Ausztriában, sőt, életem első repülése is a fúvószenekarhoz kötődik, ami akkor nagy szó volt. A gimnázium alatt már az éneklés érdekelt. Írhatnám, hogy Horváth Géza tanár úr történelem órái felejthetetlenek, és hogy igazi „fazon” volt a veszprémi életszakaszát velünk, az első F osztállyal kezdő osztályfőnök, Kovács Gábor Zoltán, de a Lovassy László Gimnáziumot szőröstül-bőröstül szerettem. Nagyszerű osztályunk volt, tízen abból ma sem tévesztettük egymást szem elől, pár hete jártak az Operaházban, kiváló estét töltöttünk együtt. Tényleg büszke vagyok Veszprémre és a Lovassyra, jó volt okosodni – azóta csak butulok, azt hiszem. Viszont konziba nem járhattam, így a zeneiskolában kellett felszívni négy év zeneelmélet, szolfézs és zongora lemaradását. Ez a nehezebb út, de mutatja a Csermák Antal Zeneiskola tanárainak felkészültségét is, hogy végül sikerülhetett. Kollár Kálmán Liszt kórusában ismerkedtek meg valaha szüleim, anyai nagyapám pedig parasztemberként kántorizált a Keszthely melletti kis faluban, Reziben, ahonnan származunk. Ennyi a zenei gyökérzet, annyi pedig a valóságos, hogy a veszprémi várban és a rezi hegyen található ősi várromnál állva érzem: közöm van ezekhez a kövekhez. Mindenféle okkultizmus távol áll tőlem, csak ennyi engedtessék meg.
– Egyértelmű volt a zeneakadémiai felvételi?
– Számomra igen, a bizottságnak nem annyira. Elsőre nem vettek fel. Abban az évben a klasszikus újságkihordó-portás életet éltem Veszprémben, és egy fantasztikus történelem tanár, Veressné Kati néni segítségével a jogi egyetemre is felkészültem. Így a következő esztendőben mindkét helyre sikerült bejutnom, ám nem volt kérdéses, melyiket választom. A magánének felvételinél negyedórákra osztották be a kandidálókat: az én papíromat a régi Zeneakadémia épületébe 1989. június 16-án 12.30-ra állították ki. Annak a forró, kánikulai napnak abban a percében szólaltak meg országszerte a harangok, és a Vörösmarty utcai épülettől egy kilométerre megkezdődött az ’56-os hősök újratemetése. Izgalmas nap volt, a magyar történelem és a személyes kis történetem fura összefonódása. Utóbb meséltem is jelenlegi miniszterelnökünknek, hogy az a perc legalább olyan fontos volt nekem, mint neki. Katona vagyok én, ország őrezője, ezt a Kodály-dalt választottam, ezzel kezdtem, hogy az egyidejűségek még furábbak legyenek.
– Mit jelent Önnek a zene?
– Nem szeretnék patetikus választ adni, nem is tudnék. Nem kevésszer csendben lenni szeretnék, ugyanakkor a rengeteg szervezés, egyeztetés és drukk végén meghallgatni egy jól sikerült előadást, vagy elénekelni néhány Mahler vagy Schumann dalt – ezek igazi gyönyörűséget jelentenek. Régebben – a gyerekek és az operaigazgatás előtt – hasonló örömöt adott a lemezgyűjtés, de ez ma már alábbhagyott. Nagyon sok mindent gyűjtöttem húsz éven át, rengeteg érték várja a pincében, hogy egyszer majd „rájuk érjek”: sok könyv „kijön” majd az elemzésükből. Fricsay Ferenc világhírű magyar karmesterről a penzumom nagy részét már megírtam a tavaly megjelent kötetben, tőle gyűjteményes lemezt is megjelentettünk az Operával. Emellett több mint ezer zenekritikám kétharmada már kötetben is olvasható. Szeretnék egyszer majd „kihozni” egy nagy tenoralbumot, amelyben az összes fontos énekes fény- és árnyoldali felvételeit is őszintén elemzem, és tíz év múlva, kamaszkortól zenei példaképem, Dietrich Fischer-Dieskau, a nagy német bariton és gondolkodó 100. születésnapjára meg kell írni azt a munkát, amely összefoglalja a róla szóló gondolataimat, fordításokat tartalmaz az ő könyveiből, és sorra veszi a felvételeit. Gyűjtöttem Carreras, Gruberova lemezeit is, Mozart teljes életművét (nem összkiadásban, úgy túl könnyű lett volna), tenorok albumait – de Fischer-Dieskau a világ legtöbbet rögzített művésze, hiába pihen otthon több mint 1000 lemeze, még mindig nem értem a végére… Ugyanakkor veszprémi 20–25 évem nagyon fontos időszaka volt a Tabu zenekar. Ebben barátokként játszottunk együtt évfolyamtársammal, régi fúvószenekari cimborámmal, Bertalan Zsolttal (ő billentyűzött és trombitált, írta a zenéket, ma pedig a németországi Detmoldban szemészorvos), gimnáziumi padtársammal, a gitáros Lujóval (róla még borok kapcsán lehet szó, amúgy mérnök lett, később hangmérnök is, lemezemet is vele vettem fel), Muraközy Péter dobolt, aki ugyan kállais volt, de lélekben lovassys, és szintén a fúvószenekarban kovácsolódtunk össze, Szirbek András szaxizott, fuvolázott (ma közgazdász-marketinges vezető nagy cégeknél). Én basszusgitároztam és énekeltem, illetve a harsonát emelgettem, ha fúvóskórus kellett, és írtam szövegeket is. Nehéz visszaadni mások számára bármit egy efféle önmegvalósító életérzésből, amely ráadásul tiniként adatik meg az embernek. A Tabuval készültek felvételek, nyertünk két országos fesztivált, játszottunk teljes, saját musicalt, írtak rólunk nemcsak helyi, de országos lapok is. De aztán jött a „pályaválasztás” és 1989 forgataga, azt túlélni már nem voltunk elég erősek. Viszont, ha arra gondolok, hogy a kémia teremben ülünk Lujóval az ablak mellett harmadik órában, és nézzük, hogy az akkor még létező alsó pálya (ma azon van a tornaterem) megtelik színpadelemekkel… merthogy míg a holnap este „sztárjai” benn tanultak, a művelődési központ emberei kezdték építeni a színpadot… Nos, nagy dolgok voltak azok!
– Egy operaénekes hogyan jut el a televíziós újságírásig, majd onnan újra az Operaházig?
– Veszprémi kisgyermekkorom óta egyszerre érdekelt a közélet és a zene. Nem „ab ovo” értelmiségi családból származom, azt azonban nagyszüleim is pontosan értették, miként lehetetlenítette el az egyéni gazdálkodást kis zalai falujukban a kiépülő kommunista állam. Nálunk otthon mindenki zsigeri ellenzéki volt, de a velünk lakó vegyésztechnikus nagybátyám várta legjobban, hogy bukjon meg végre a Kádár-rendszer. Sajnos ő krisztusi korban elhunyt, ám közéleti igazságkeresésem tőle eredeztethető. Az Operában dolgoztam kommunikációs igazgatóként, és kritikai rovatot vittem az épp elindult Heti Válasz egyik oldalpárján, amikor Borókai Gábor bizalmat szavazott nekem alakuló tévéjében – hát így indult televíziós karrierem. Négy éve az Operába ilyenformán csak visszaérkeztem, és talán még nincs kizárva, hogy ide-oda mozogjak ezen a két térfélen.
– Melyik munkájában mit szeretett, és mit tanult belőle?
– Szerencsés a természetem, mert bele tudok szeretni az éppen adódó feladatokba. Amikor hetente háromszor tévéztem, rádióztam, öt-hat lapnak egyszerre írtam különböző műfajú cikkeket, kritikákat, és még egy kis éneklés is belefért, azt is nagyon élveztem: többek között rengeteget dolgoztam otthonról. Sződligeten is kertre néz a könyvtár, és már négy kisgyermek fejlődését tudom követni. Azaz tudtam háromét, mert az elmúlt négy operai esztendő sokat szólt a távollétről.
– Mitől ilyen mobilis? Mi mozgatja, a kíváncsiság?
– Egyszerre vonz az otthonlét, a nyugodt, szemlélődő tevékenység és az utazás, a szereplés közege. Ebben már nem fogok tudni rendet tenni. Ha valahol programom van, ott zsizseg a fejemben a család, és az is igaz, hogy az Opera annyi produkciót pörget most, hogy nem szívesen maradnék le a rám bízott intézmény eseményeiről sem. Ez a dilemma a legnehezebb, és azt hiszem, ez lehet a legnehezebb a velem való együttélés során.
– A menedzser igazgatót mennyire segíti művészi tapasztalata?
– Nem szabadna ezt a posztot művészi tapasztalat nélkül vinni. Muszáj ismerni az irodalmat, a világ mai operajátszását, a szereposztás buktatóit, az évadtervezés forgatókönyvekhez hasonlatos fejlesztő folyamatát, a turnék jellegzetességeit. És még ekkor is csak hisszük, hogy mindent láttunk – én például a balett kapcsán próbálom „felszívni” magam, hiszen az eddig nem állt közel hozzám, 2001–2005-ös operai időszakom sem volt elég a tanulásra.
– Ön sikeres igazgató. Milyen céljai vannak? Milyen Operaházat álmodott meg magának?
– Szeretném hinni, hogy valóban sikeres most az Opera. A hetedik évre, 2018-ra, amikor a megbízatásom lejár, további vonásokkal kell gazdagodnia a mai képnek. Jelenleg a harmincéves repertoár gyors cseréje zajlik: a jelen Faust, a már meghirdetett Shakespeare és a tervezés alatt álló „Magyar Évad” során mintegy 50 nagytermi produkciót mutatunk be, így az Opera aktív repertoárjának elsöprő többségét sikerülhet megújítani. De ehhez kezelni kell a próbateremhiányt, a gyártó műhelyek lehetetlen körülményeit, a raktárak széttagoltságát, az Operaház NDK-s színpadtechnológiájának cseréjét. A felsoroltak mindegyikét az „Eiffel bázis” létrehozása oldja meg, amely tavaly decemberben kapott zöld lámpát a kormánytól. Ez egy hatalmas műemlékcsarnok, a MÁV egykori északi járműjavítója: itt tudjuk megépíteni az Opera 130 éve hiányzó támogató egységét.
– Az Operaháznak Ön szerint milyen szerepet kell betöltenie az országos kulturális kínálat-palettán?
– Opera egy van Magyarországon, és a legnagyobb kulturális intézménynek kötelessége az egész magyar nemzetet szolgálni, ezért növeltük és terjesztettük ki működésünket. A magyar művészképzés legnagyobb felvevője is vagyunk, és természetesen oroszlánrészünk van a magyar országimázs alakításában itthon és külföldön is.
– Mi volt a célja az Erkel Színház újranyitásával?
– Erkel Színház nélkül nincs erkölcsi alapunk évente 12 milliárd forintot a „magaskultúrára”, mármint az Operára költeni. Ha a magyar polgárok nem jutnak el hozzánk a műfaj szükségképpen magas helyárai miatt, akkor miért csináljuk az egészet? Mindig is szükség volt egy „népoperára”, ahol az Opera zenei minőségében, de szerényebb épületben lehet megszeretni és élvezni az összművészetet. Az Erkel ráadásul kiváló akusztikájú hely, és olyan színházi tér, amelyben szmoking nélkül is tökéletesen érezheti magát a látogató. Nagyon figyelünk arra, hogy az Erkel műsorában is megjelenjen egy-egy progresszív darab vagy rendezés, és hogy a legjobb magyar művészek ugyanúgy, ugyanannyiért lépjenek fel ott is, mint az Operaházban. Az Erkel működését a magas helyárú, sok külföldi látogatót vonzó Operaház keresztfinanszírozza, de az Erkelben felnövekvő generációk majd az Andrássy úton kötnek ki, amikor beérnek az egzisztenciák. Eddig csaknem félmillió fizető nézőnk volt a II. János Pál pápa téren, amely – kevesen tudják – nemcsak Magyarország, de egész Közép-Európa legnagyobb ültetett nézőterű színháza. És az is fontos, hogy nemcsak pestiek számára jól megközelíthető tömegközlekedéssel (metrómegálló nyílt közvetlenül mögötte), de a vidéki csoportok buszai is meg tudnak állni, várakozni tudnak mellette…
– Milyen tervei vannak még szakmailag? Nehéz elképzelni Önről, hogy a jelenlegi igazgatói állás lenne a végpont az életében. Mit szeretne még megvalósítani?
– Érzékeny kérdés ez. Néha ma is furcsán méregetem a hajnali fényben fürdő Operaházat: létezik az, hogy negyvenévesen az ország legfontosabb kulturális intézményét rám bízták? Ugyanakkor pedig mára kialakult a munkatársi gárda, világosak a célok, kezdik megszokni a több fokozattal nagyobb sebességet és a modern marketinget a régi kollégák is. A szakmai csúcs ez, vitathatatlanul. Még három év van a szerződésem végéig, és nem tudom, mit érzek majd 2018 tavaszán. De fontos tudni, hogy az operaigazgatói állás illékony. Ha esetleg újráznék, máris az akkorra elmúló 140 év leghosszabb ciklusa lenne az enyém. Mindenesetre még akkor is messze lesz a nyugdíj, és mi tagadás, a tévézés és az írás most is ugyanúgy vonz, mint eddig.
– A rendkívül mozgalmas munkát hogyan piheni ki? Mivel töltődik fel?
– Kevés pihenéssel is bírom, bár a legnagyobb ajándék egy hét alvás lenne, s akkor a kollégáim is biztonságban lennének a friss ötleteim elől… Nincs receptem a feltöltődésre: néhány optimális pillanat a gyerekekkel, pár nagy hahotázás, vagy néhány hosszú éjszakai beszélgetés a feleségemmel – ez minden, ami jelenleg kell nekem.
– A természet a pihenésben milyen szerepet tölt be? Visszajár a Bakonyba és a Balaton-felvidékre?
– Gyerekként sokat gyalogoltunk ki Csatárra, de ebben azóta nem vagyok jó. Balatonfüred a kedvencem, az Anna-bálok idejére az Operával mindig ki is települünk… A csopaki Szent Donát pincéből rátekinteni a világra afféle „wotani” pillanat.
– Milyennek látja ma Veszprémet?
– 1988-ban érettségiztem, azóta szinte minden más a városban, a Hangvillát csodálom, az Olivát szeretjük, és rendkívül büszke vagyok Veszprémre – bármeddig is élek, nekem már nem lesz más városom.
Névjegy
Ókovács Szilveszter 1969. december 31-én született Veszprémben. A Magyar Állami Operaház főigazgatója, operaénekes, zenekritikus-publicista, rádiós és televíziós műsorvezető-szerkesztő. A salzburgi székhelyű Európai Tudományos és Művészeti Akadémia tagja.
A veszprémi Lovassy László Gimnáziumban érettségizett, majd a győri Zeneművészeti Főiskolára járt. 1992-ben végzett magánénektanár és kamaraművész szakon. A budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián három szak együttes elvégzése után 1997-ben operaénekesként, énekművészként és magánének művésztanárként diplomázott.
Díjai:
Artisjus Díj (2007, „a kortárs magyar zene népszerűsítéséért”)
Mikszáth Kálmán-díj (2009, „a polgári hagyományok művészi és újságírói ápolásáért”)
Szervátiusz Jenő-díj (2010, „a nemzeti kultúra értékeinek bemutatásáért”)
Országos Polgárőr Szövetség Sajtódíja (2010, „közéleti tevékenységéért”)
Pest Megye Sajtódíja (2010, „a megye hiteles bemutatásáért, kötődéséért”)
Gyurkovics Tibor-emlékgyűrű (2011, „a nemzeti kultúra felemelésére való törekvésekért”)
Arany Buzogány Díj (2013, „a Magyar Honvédség állományának műveléséért”)
Ybl-emlékplakett (2014, „a nagy magyar építész emlékének őrzéséért”)
Janni Anikó
Fotó: Emmer László
