Nomophobia. Ezt a nevet kapta a mai modern kor egyik legújabb betegsége, az okostelefon függőség. Mielőtt leírom, hogy milyen személyes tapasztalat motivált ezen sorok megírásakor, érdemes megnézni az alábbi kis videót. Számos hasonló kering az interneten, én ezt találtam a legeredetibbnek.
A videó Ázsiában készült. Ez nem is meglepő, hiszen a nomophobia itt a legelterjedtebb. Kínában odáig fajultak a dolgok, hogy katonai táborokat szerveznek a legfenyegetettebb korosztálynak, ahol megtanulhatják leküzdeni a függőségüket.
Nincs nagyon min csodálkozni egy olyan országban, ahol a háztartások 98 százaléka rendelkezik szélessávú interneteléréssel, és a lakosság kétharmada használ okostelefont. Az idei évtől ezt még az is tetézi, hogy az összes iskolai tankönyv digitális, az oktatás teljes egésze táblagépekre épül. A gyermekek előbb sajátítják el a digitális eszközök használatát, mielőtt megtanulják az írást vagy az olvasást.
Európa szerencsére még nem tart itt.
Szombat este az egyik kedvenc zenekarom koncertjén jártam. Meghatározó élmény volt, hiszen egy komp fedélzetén tombolta végig a másfél órás fellépést közel kétezer ember. Sokszor nem tudtam eldönteni, hogy a zenekart figyeljem, vagy a háttérben fel-feltűnő tihanyi apátság épületét. Mielőtt a zenekar színpadra lépett, természetesen mindenki – bevallom én is - letudtam a szokásos social media tevékenységeket. A koncert közben viszont eszembe se jutott elővenni a telefonomat. Ez nem mondható el az előttem álló középkorú (!) férfiról. A másfél órás koncert minden másodpercét rögzítette a telefonjával, a dalok közötti időben pedig közel száz fényképet osztott meg magáról, a zenekarról, a baráti társaságáról és ezek minden permutációjáról az ismerőseivel. Nem túlzok, egyetlen szám erejéig nem bírta elegedni a telefonját.
fotó: expatlingo.com
Az ilyen, és ehhez hasonló jelenségek ma már teljesen megszokottá váltak. Kávézókban, éttermekben, szórakozóhelyeken mindennapos látvány, hogy egy asztaltársaság ahelyett, hogy egymással beszélgetne a telefonját nyomkodja. Pedig ilyen helykre leginkább azért járunk, hogy együtt legyünk, beszélgessünk és jól érezzük magunkat.
A közösségi háló elterjedése persze jelentősen megkönnyíti a hétköznapjainkat, és rengeteg lehetőséget ad a távolban élő rokonainkkal és ismerőseinkkel való folyamatos kapcsolatartásra. Azonban az online közösségépítéshez való túlzott ragaszkodás inkább elszigetel, mint kapcsolatokat épít.
Valahol az Egyesült Államokban él egy nő, aki évekig szinte el sem hagyta a lakását, a szociális életét pedig teljesen lekorlátozta az online térre. A bezárkózás éveiben több száz fóbia alakult ki benne, amik most jelentősen megnehezítik a társadalomba való visszailleszkedését. Amikor ráeszmélt arra, hogy teljesen kiszorult a társadalom perifériájára, drasztikus megoldást választott a problémái leküzdésére. Elhatározta, hogy személyesen meglátogatja az összes Facebook-ismerősét. A több mint egy éves túra alatt a világ különböző pontjain közel háromszáz emberrel találkozott. A kaland beváltotta a hozzáfűzött reményeket, és mára legküzdötte fóbiáinak jelentős részét, azonban az orvosai szerint a pánikbetegsége soha nem tűnik el teljesen.
fotó: logout.hu
Most bizonyára mindenki azt gondolja, hogy vele ez soha nem történhet meg, pedig ha belegondolunk, az említett nő esete is ugyanazokkal a kattintásokkal kezdődött, amiket mi is megteszünk minden nap. Az internet és a közösségi média hasznos és jó dolog, csak nem szabad túlzásokba esni. Néha kapcsoljuk ki a telefont, hajtsuk le a számítógépeink fedelét, és beszélgessünk azokkal, akik fontosak számunkra - hiszen ezeket a pillanatokat egyetlen Facebook-poszt, Twitter-bejegyzés vagy Instagram-fotó sem helyettesítheti.
