Elfelej/te/tett évtized című könyvének bemutatóján azt nyilatkozta, élete legszebb és legtartalmasabb időszaka volt az 1980-1990 közötti idő. Miért gondolja így?
Életem első tizennyolc évét leszámítva mindig Veszprémben éltem, nagyon szorosan kötődöm hozzá, így nagy öröm, hogy tíz esztendőn keresztül irányíthattam a város fejlődését elősegítő tevékenységeket. Azt vallom, egy városért, a közösségért dolgozni az egyik legszebb hivatás.
Munkám során midig is azt tartottam szem előtt, hogy az itt lakók jól érezzék magukat, és igyekeztem úgy szervezni a tevékenységemet, hogy a jövőt készítsem elő: nem arra gondoltam, mit kell tenni holnap, hanem hogy mit cselekedjek holnapután.
Talán ennek is köszönhető, hogy magam és mások megítélése szerint is egy rendkívül eredményes időszak volt ez a tíz év, sok-sok megvalósult fejlesztéssel.
Kiemelne néhány fontosabb momentumot?
Három szakaszra bontanám ezt a tíz esztendőt. Az első öt évünk elsősorban arra ment rá, hogy egy teljesen új városfejlesztési koncepciót, stratégiát találtunk ki: ki kellett küszöbölni azt a csorbát, amit az előző rossz fejlesztések jelentettek, gondolok itt a húszemeletesre vagy a városközpont részbeni lebontására, és a lakótelepekre, új módszerekre az urbanizáció mérséklése érdekében, történelmi és építészeti emlékeink védelmére, stb. Jó néhány dolog hiányzott a városból, bizonyos közintézmények nem működtek, vagy csak nagyon gyenge formában voltak jelen.
Mi olyan várost akartunk, amiről nem elítélően beszélnek, hanem az itt lakók valóban az otthonuknak érzik.Veszprémben ugyanis a '60-as években, a '70-es évek elején egy rettentő gyors, óriási dinamikájú urbanizáció zajlott le, rengetegen költöztek ide, a háború utáni időszakhoz képest többszörösére duzzadt a lakosság száma. Ezeknek az embereknek itt volt a lakása, de igazi otthonra nem találtak. Ehhez meg kellett teremteni a feltételeket.
Küzdelmes időszak volt ez, de ennek köszönhetjük, hogy a második szakaszban, a következő öt évben sor kerülhetett a vár, a belváros, a színház, a kórház rekonstrukciója, létrejöttek a közintézmények, minden évben új iskolát adtunk át. Megalakultak azok a várospolitikai, társadalmi, polgári szervezetek, amelyek már kifejezték a városért való tenni akarásukat. Ez hatalmas eredmény volt.
Közben pedig átléptünk a harmadik szakaszba, amikor már látszott, hogy komoly változások lesznek politikai téren: az utolsó évek legnagyobb feladata az önkormányzatiság létrehozásának elősegítése volt.
Milyen volt a közhangulat közvetlenül a rendszerváltás előtt? Az általános ismeretek szerint a Kádár-rendszer utolsó éveit kifejezetten a kilátástalanság uralta, az ön szavaiból viszont azt veszem ki, kiegyensúlyozott volt a kapcsolat a lakók és a városvezetés között.
Valóban az volt, azért is, mert mindig törekedtünk arra, hogy széles körben készítsünk elő döntéseket, a lakosságot is bevonva. Rendszeresen kimentünk egy-egy lakóterületre, lakótelepre, ahol összehívtuk a lakosságot, de ezeken a megbeszéléseken jelen volt az összes fontos vezető is, például a városi rendőrkapitány, közüzemek, intézmények vezetői, a városgazdálkodási üzem vezetője. Ilyenkor mindenki elmondhatta a panaszát, javaslatát. 1984-ben például a város általános rendezési tervjavaslatának vitáján közel 40 helyszínen jelentünk meg, majd az elhangzott 2400 vélemény alapján készítettük el a városrendezési tervet. Ezt nagyon értékelték az emberek.
Hogyan zajlott le maga a rendszerváltás? Mi jellemezte az említett harmadik időszakot?
Az már ’89 elején is világosan látszott, hogy teljesen másfajta politikai struktúra jön létre, ezért minden lépésünket úgy kellett megszervezni, hogy megfelelően tudjuk átadni a várost. Ebben az időszakban nagyon kiéleződött a gazdasági helyzet, ’85-től kezdve a tanácsi bevétel 4/5-ét jelentő központi pénzek jelentősen lecsökkentek, sokkal kisebb összegből kellett gazdálkodnunk úgy, hogy közben a legnagyobb fejlesztések éppen ekkor zajlottak. Adósság nélkül lehetetlen volt megúszni ezt a helyzetet: 300 milliót „örökítettünk” át az utódokra, de még így is sikerült egy működőképes Veszprémet átruháznunk. Elmondva ez a 300 milliós adósság persze nagyon soknak tűnik, de ezt mind a Vetési Gimnázium létrehozására fordítottuk, ami nélkül azt hiszem, ma jóval kevesebbet tudna tenni a város a diákjaiért.
Gazdaságilag stabil, működőképes volt az átadott város.
Mi kellett ahhoz, hogy létrejöhessen az önkormányzat?
Azon dolgoztunk, hogy megteremtsük egy jól működő önkormányzat létrejöttének alapjait: igyekeztük a lakosság minél szélesebb körét bevonni, felvenni a kapcsolatot a már szerveződő politikai és társadalmi szervekkel, a pártokkal. Ezekre már 1988-ban sor került, majd ’89 januárjában dr. Horváth Balázs kezdeményezésére volt egy nagy jelentőségű rendezvényünk az MDF-fel közösen az egyetemen, ahol közel félezren vettek részt. Minél több információt szerettünk volna átadni a pártnak, hogy minél hatékonyabb munkát végezhessenek a város fejlesztésében, és lássák, milyen jövőt tudnak előkészíteni. Nekem jutott a szerep, hogy 500 ember előtt kiállva reagáljak a feltett kérdésekre, az elhangzott véleményekre. Később más pártokkal is felvettük a kapcsolatot. Meghívtuk őket a testületi üléseinkre, bevontuk őket a döntéselőkészítésbe és a döntéshozatalba, a városi ünnepségek szervezésébe, gyakorlatilag minden olyan érdemi kérdésbe, ami a jövőnek szólt. Nagyon sok mindenről elmondhatták a véleményüket, az éves költségvetési tervtől kezdve a tervezett felújításokig, vagy az éppen akkor zajló utcanév-visszaállításokról és a nem idevaló szobrok eltávolításáról, amelyek a tradíciók helyreállítását szolgálták.
Tulajdonképpen ’89-től a városi tanács végrehajtó bizottsága és a tanács önmérséklést hajtott végre: előkészítette a hosszú távú döntéseket, alternatívákat rakott le az asztalra, de döntéseket már nem hozott, azt meghagyta az utódoknak.
Mindez egységes döntés eredménye volt? Nem voltak nagy ellentétek a tanács tagjai között a reformokat illetően?
Nem, sőt kifejezetten béke volt. A tanácsnak kellett előkészítenie mind az országos képviselőválasztásokat, mind az akkor még tanácsi választásokat is, de mindent a pártokkal megvitatva tettünk. Mindenki, még a legkisebb pártok is lehetőséget kaptak propagandaeszközeik használatára, megfelelően szabályoztuk, ki milyen gyakorisággal jelenhet meg a városi tévében, mennyi percet kap kampánytevékenységre. Minden kívánságukat teljesítettük, nem volt probléma ennek az elfogadásában. Ők is érezték, hogy igazságos rendszerben készítjük elő a változásokat, és senkit nem helyezünk előtérbe, sem az akkor még létező MSZMP-t vagy a már alakuló MSZP-t.
Ezek szerint tehát zökkenőmentesen zajlott le a rendszerváltás Veszprémben.
Azt mondhatom, teljes mértékben. 1990 végén volt egy komoly tárgyalás az új önkormányzati polgármester, a munkatársai és a betelepült Bramac vezetőinek részvételével. Akkor a cég külföldi tulajdonosa azt mondta, ismerve a magyar politikai viszonyokat, igencsak meglepte, milyen jó kapcsolat van az egykori és a jelenlegi politikai vezető között, s elismerésre méltó, hogy megbecsüljük egymást és a másik munkáját. Nagy feszültség tehát nem volt, kisebb zavarkeltések néha akadtak, de ezek nem voltak nagyon jelentősek.
Ön személy szerint hogy élte meg az átmeneti időszakot? Nehéz volt búcsút mondania a posztjának?
Könnyű szívvel tettem meg, 1989-ben ugyanis már határozottan eldöntöttem, hogy nem indulok újra a választásokon. 10 és fél évig vezethettem a várost, amit lehetett, megtettem ez idő alatt. ’90-ben egy teljesen új politikai vezetés alakult, új szisztémák születtek, amiben én már nem kívántam részt venni. Egyrészt azért is, mert én a régi rendszer embere voltam, azt pedig valószínűleg többen nem akarták volna, hogy onnan kerüljön ki valaki a város élére. Másrészt azt gondoltam, ott vannak az újak, ez most az ő idejük, hogy bizonyítsák, tovább tudják vinni azt a munkát, ami a város fejlesztése érdekében történt. Én ezt nem akartam befolyásolni még a jelenlétemmel sem.
Összességében végül is elégedett a változással? Lenne olyan, amin javítana?
Nagyon nehéz kérdés ez, mert kívülről nézve nagyon könnyű azt mondani, hogy én ezt vagy azt jobban csinálnám. De bent lenni abban a cselekvési folyamatban egészen más. Mások az információk, a lehetőségek, az erőviszonyok, korlátok vannak, amelyek mind befolyásolják a cselekvést. Adott kérdésben persze lehet vitázni, például hogy egy bizonyos fejlesztést érdemes volt-e meglépni vagy sem, de nagy általánosságban nem.
Nem mondom, hogy minden döntést mindig meghoztam volna, de nagyon sok minden jól alakult, sokat fejlődött a város a rendszerváltás után is, így én elégedett vagyok azzal, ami Veszprémben történt és történik.
Hogyan alakult az élete, miután leköszönt tanácselnöki pozíciójáról? Mennyire távolodott el a politikától?
Az első egy év, miután 1989. október 19-én becsuktam magam mögött a tanács kapuját, elég nehéz volt: több helyen is próbáltam elhelyezkedni, de néhányan ezt megakadályozták. Ezt nagyon rossz volt megemészteni. Szerencsére aztán sikerült. ’94-ben, Dióssy László egykori polgármester második ciklusának idején egy kicsit újra közelebb kerültem a politikához: létrehozott egy polgármesteri tanácsadó testületet, és felkért, hogy én is vegyek részt benne. Ez nagyon jó volt. Időközben megkaptam a Pro Urbe érdemérmet, majd ugyanebben az évben, 2000-ben a Veszprém Városfejlesztési Befektetési Zrt. igazgatóságának elnöke lettem. Nagyon szerettem azt a nyolc évet, amit ott töltöttem, sajnálom is, hogy ma már nem létezik ez a cég: nélküle nem épülhetett volna meg a pláza, a Topshop, 400 lakás, az Aréna, a piaci rekonstrukció nem valósult volna meg, egy sor olyan dolog, amely ma fontos Veszprémnek. Életem második legszebb időszaka volt ez, ahol tényleges nyugdíjba vonulásom előtt megint sokat tehettem a nekem oly kedves városért.
