Ray Cooney darabját szokás komédiának és bohózatnak is hívni (valószínűleg épp attól függően, miként pozicionálja magát az adott színház), és bár az elnevezés nagyjából mindegy is, annyi igaz, hogy elég könnyű elcsúszni rajta. Lehet belőle egyszerre izgalmas és humoros előadást készíteni, és abba a hibába is esni, hogy túlpörgetjük a poénokat, amitől a végén az egész egy gyengébb szintű szilveszteri Mikroszkóp Színpad kiadássá minősül le.
Nos, Kéri Kitty nemcsak jól választja ki az alapanyagot – ami kellően szórakoztató, és még némi erkölcsi tanulságot is tartalmaz –, de az arányérzéke is rendben van. Az az elképzelés pedig, hogy csináljuk meg úgy az előadást, mintha a BBC karácsonyi műsorának egyik epizódját látnánk, számomra rendkívül szimpatikus.
A színházterembe lépve nyílt színpadkép fogad minket – nem lebben fel függöny sem az 1., sem a 2. felvonás kezdetén, csak a fényekkel játszanak, ahogy egy-egy reklámszünetként szolgáló villanással egy pillanatra megszakítják a cselekményt, amíg mindenki kifújja magát. Pont olyan, mintha egy filmstúdióban ülnénk, vagy legalábbis otthon a kanapén, és közben egy direkt gegekkel teletűzdelt karácsonyi sorozatrészt néznénk – ezt támasztja alá az előadás végi bolondos tánc is.
Közben az ünnep unásig ismert dallamai szólnak a háttérben – a sokakat a világból is kikergető Last Christmas, a Train nótája, a Shake Up Christmas, és még az Igazából szerelemből ismert Christmas is all around is felcsendül Billy Macktől. Ennél jobb fricska nem is kell, hiszen az Igazából szerelem a britek nagyjából leghíresebb exportcikke, és a számok is pont annyira reálisak, mint a darabban beadni próbált „igazságok”. Mindent elborító boldogság és nagy összeborulások? Ugyan már! Kalamajka kalamajka hátán, aztán a végén elgondolkodhatunk, ki szedte rá jobban a másikat.
Minderre erősít rá Berzsenyi Krisztina díszlete is: visszafogott, fehér falak, kellemes környezet. Tökéletes ellentéte mindannak, ami a komédiában zajlik: összeszedettség, nyíltság, ártatlanság.
Határozottan nagy előnye ennek az előadásnak az irónia, és az is, hogy a színészek partnerek a bohóckodásban, és látszik rajtuk, élvezettel teszik ezt. Az elején van néhány erőltetett poén, ami nem jön át – bár ez inkább a szöveg hibája; van, amivel nem lehet mit kezdeni. A legjobb helyzeteket Oberfrank Pál és Rancsó Dezső hozzák David Mortimore, a felelősséget hárító, a karrierjét és a házasságát egyaránt veszélyeztető, hirtelen feltűnt gyermeke elől menekülő orvos és a palira vett barát szerepében. Színes és élettel teli figurákat hoznak, túllépnek a sablonokon és fokozatosan árnyalják egy kicsit a karaktereket, amitől az egyik nem lesz egyszerűen ellenszenves, a másik meg szimplán nyámnyila.
Terescsik Eszter a volt szerető, Jane Tate szerepében egyszerre aggódó anya, a körülmények áldozata, akit időnként ma is ugyanúgy félre lehet lökni, mint amikor teherbe esett, máskor agyafúrt fiatalasszony, aki mégsem hagyja magát, és végül jól játssza ki a neki szánt kártyalapokat. A másik oldalon pedig ott a feleség, Rosemary Mortimore. Palásthy Bea alakítását épp visszafogott játéka teszi érdekessé: csipkelődő megszólalásai arra engednek következtetni, valójában mindvégig tudja, mi folyik körülötte, s csak belemegy a színjátékba.
Szórakoztatóak a többiek is: Mucsi Kristóf a kissé hisztis, tipikus kamasz módjára viselkedő fiúként, Kőrösi Csaba rászedhető őrmesterként, Módri Györgyi a tűzrőlpattant főnővér, Nyirkó István a bosszantó bolond öregúr szerepében teszi emlékezetessé az előadást.
Nem azért, mert katartikus élményekben és nagy felismerésekben lenne részünk. Nincsenek mélyenszántó gondolatok, és tulajdonképpen könnyen csúszik az egész. De itt most pont emiatt tud működni a dolog. Szóval a magam részéről azt mondom, megérte a színháznak egy kicsit kilépni a megszokott keretek közül. Reméljük – az ígérethez híven – a jövőben tényleg kapunk még ilyen darabokat.
