Veszprémi kisgyermekként álmodozott arról, hogy idáig eljut?
Hogy idáig, arról igen, de hogy épp ebben az irányban, arról kevésbé. A családomban régi hagyomány, hogy valamilyen orvosi, gyógyszerészi vagy más természettudományos munkát végzünk, így a Lovassy Gimnáziumban én is gyógyszerésznek készültem. Visszatekintve, persze voltak arra utaló jelek is, hogy egyszer művészi pályára lépek. Elég jól és sokat rajzoltam, 6 éves koromtól kezdve, 12 éven át napi rendszerességgel csellóztam, zenekarokban játszottam, a gimnáziumban művészeti önképzőkört alapítottam. De igazán komolyan soha nem képzeltem el, hogy valami leszek, és ez nagyjából a mai napig így van. Lehetőségek, feladatok vannak, amelyek szembe jönnek velem, és amelyeket igyekszem tisztességesen elvégezni.
A nagyfokú muzikalitás ellenére mégsem zenész lett, hanem animációs filmrendező.
A film ezer szállal kötődik a zenéhez. Amikor animációs filmet készítek, azt szoktam kérni a mozdulattervező kollégáktól, hogy próbálják meg a karaktereket úgy mozgatni, hogy hang nélkül is legyen egyfajta belső zeneiségük. Nagyon rossz az a színészi játék, amiben nincsenek izgalmas ellenpontok, lassítások és gyorsítások, szünetek és akciók. A zenei képzettség a filmes szakmában rengeteget ad: következetesebbé, felkészültebbé tesz.
Mi vonzotta végül az animáció felé?
Amikor felvettek az Iparművészeti Egyetemre, és meghallottam, hogy Jankovics Marcell indít egy osztályt, módosítottam azt a korábbi, viszonylag hirtelen jött tervemet, hogy építész legyek. Akkor még nem gondoltam hosszú távúnak a kapcsolatot az animációval, mindössze egy újabb dolog volt, aminek nekivágtam. Hogy végül ezen a pályán maradtam, az valószínűleg az első sikereknek köszönhető.
Mi teszi csodássá a műfajt?
Maga az animáció különösebben nem nyűgöz le. A filmcsinálást nagyon élvezem, annak pedig az esszenciája, a dolgok megértéséhez vezető legegyenesebb út az animáció. Balázs Béla írja, hogy az animáció az abszolút film. Lényegében minden film alapja a mozgásillúzió. Amikor „játékfilmet” készítünk, akkor is a vizuális észlelőrendszerünk korlátait kihasználva alkotunk. Az animáció ennek a gondolkodásmódnak a legtisztább formája.
Nagyon sokféle stílusban mozog. Ennek mi az oka?
Számomra nem az a fontos, hogy nekem legyen stílusom, hanem, hogy minden egyes produkciónak segítsem megtalálni a saját stílusát. Minden alkotás teljesen önálló létező, a saját szándékait és lehetőségeit optimális formában összegző entitás.
"Az alkotásaimra nem úgy tekintek, mint a vonásaimat hordozó gyermekeimre, inkább úgy igyekszem részt venni az alkotó munkában, mint a szülész, aki egy új életet világra segít."
2002-ben megalapította a KEDD Animációs Stúdiót. Mi volt a cél?
Keretet akartam adni olyan produkciók létrehozására, amelyekre érdemesnek tartom időt és energiát fordítani. Az elmúlt tizennégy évben rengeteg érdekes megrendelésünk volt: interaktív animációs etűdök, e-learning oktatási anyagok, ismeretterjesztő filmek, televíziós arculatok, gyereksorozatok – borzasztó tág spektrumon mozgunk. A közös ezekben a munkákban, hogy sosem egy részfeladat végrehajtását kérik tőlünk, hanem hogy legyünk partnerek valamiben. Többnyire abban, hogy segítsünk képileg kommunikálni valamilyen konkrét üzenetet. Sokszor ezeket elég sután fogalmazzák meg, emiatt nemcsak „műfordítói” munkát végzünk abban az értelemben, hogy a „szöveget” lefordítjuk a mozgókép nyelvére, hanem néha az eredendő üzenet pontos megfogalmazásában is segítünk.
Emellett saját produkciókat is jegyzünk: ezek általában belső indíttatásból készültek, vagy abból a szándékból, hogy visszajelzést kapjunk a legmagasabb fórumoktól arról, hogy szakmailag milyen szinten állunk. Ilyenek voltak például a Maestro, az Ergo vagy a Mama című rövidfilmek. De nagyon izgalmasak a felkérésre készült művészi produkciók is, például A csodálatos mandarin, A kékszakállú herceg vára, a Máté-passió az Operaház számára, vagy aktuális munkám, a Nibelung-tetralógia.
2007-ben az Amerikai Filmakadémia Oscar-díjra jelölte a Maestro-t a legjobb animációs rövidfilm kategóriában. Milyen jelentőséggel bír ez az életében?
Pozitív megerősítés volt arra nézve, hogy nem vagyunk kutyaütők. A szakmai siker soha nem váratlan ajándék. Felkészülök, ismerem a közeget, a szakmai törvényszerűségeket, majd kiállok a közönség elé a munkámmal. Az, hogy tetszik az embereknek, nem érhet óriási meglepetésként, hiszen próbáltam mindent megtenni érte. Természetesen ettől függetlenül vannak olyan faktorok, amiket nagyon nehéz befolyásolni, és nem lehet teljes mértékben kiszámolni, hogy milyen messzire száll majd el egy-egy alkotás. A Maestro-nál kifejezett célom volt, hogy bejárja a világot, hogy robbanjon. Ez sikerült: nagyjából 60 díjat nyert, és a mai napig keresik.
Jelenlegi állása, a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektori pozíciója mennyire volt tudatos lépés?
Az életemben az egyik legfontosabb helyet tölti be a tanítás – mióta 1988-ban bekerültem az Iparművészeti Egyetemre, tulajdonképpen három dolog határoz meg: a tanulás, a tanítás és az alkotás. 1997-től 2005-ig vezettem és újraszerveztem az Animáció Tanszék munkáját, majd egy évig Angliában oktattam, s miután hazajöttem, még 2010-ig dolgoztam ott, egészen addig, amíg fel nem kértek, hogy vezessem az akkor induló látványtervező mesterszakos osztályt az SZFE-n. 40 évesen úgy láttam, ideje, hogy váltsak: sikerült egy olyan csapatot kialakítani a kollégáimmal a MOME-n, amely nélkülem is jól működik, így nyugodt szívvel hagytam ott őket, noha a mai napig kapcsolatban állok velük.
Ezt követően sikerült kialakítani az SZFE-n is egy nagyon jó oktatási programot az első majd második osztályommal, 2013-ban pedig a korábbi rektor, Ascher Tamás a szenátussal egyeztetve megkért, hogy adjam be a pályázatomat a rektori pozíció betöltésére. Mivel megvolt minden szükséges szakmai és akadémiai kreditem, és a kollégáim is bíztattak, elvállaltam a feladatot. Egyáltalán nem ambicionáltam ezt korábban, de nagyon megtisztelő volt, hogy ellenszavazat és tartózkodás nélkül elfogadták a pályázatomat, és hogy máig támogatnak ebben a meglehetősen nehéz munkában.
Mindezek alapján sikeresnek vallja magát?
Ahogy említettem, a sikerért tenni lehet, legalábbis az elvégzett munka eredményéért, már ha ezt értjük sikeren. Mivel elég sok munkát végzek, és igyekszem azokat jól csinálni, ezért sikeresnek tűnhetek. De az önmagában lévő siker engem nemigen vonz. Csak igyekszem tisztességesen illesztgetni a dolgokat, hogy ne legyek slendrián: úgy néz ki, ez már elég. Leginkább viszont annak örülök, ha a barátaimmal, családommal lehetek: napokat el tudunk tölteni úgy, hogy csak beszélgetünk, vitatkozunk, semmiségeket teszünk-veszünk, együtt vagyunk. Vagy amikor a kutyáimmal járok a Pilis aljában – ez bőven elég arra, hogy elégedett legyek.
Egy legnagyobb sikert nem is tudna kiemelni?
Inkább azt mondanám, hogy mi a legnagyobb áldás: a családom, és az, hogy megértettem, egyetlen életem van, amit szabadon élhetek. Szabad vagyok rá, hogy feladatokat elvállaljak, vagy nemet mondjak rájuk, hogy dolgokat elkezdjek, másokat befejezzek. Végtelenül hálás vagyok, hogy egész életemben olyan feladatokat végezhetek, amelyekben örömöt tudok lelni.
M. Tóth Géza 1970-ben született Veszprémben. Az Iparművészeti Egyetemen diplomázott rajz és környezetkultúra szakos középiskolai tanár és vizuális kommunikáció tervező, majd mesterfokú vizuális kommunikáció tervező szakon. Évekig oktatott a MOME-n és a Színház-és Filmművészeti Egyetemen, amelynek 2014-től rektora. Animációs filmrendezőként, producerként több száz alkotást jegyez (pl. Patkányfogó, Ikarosz, Ergo, Mama, Bogyó és Babóca). Maestro című animációját 2007-ben Oscar-díjra jelölték. Filmjeivel közel száz díjat nyert, 2008-ban Balázs Béla-díjjal tüntették ki.
Az interjú az online verzió mellett nyomtatott formában is megjelent az Ecoport magazin idei első számában.
