– Vannak, akik egy ilyen rangos díj átvételekor is csak legyintenek, miszerint nagy megtiszteltetés, de nem ebben mérik saját sikerességüket. Te miként vélekedsz, milyen helyet foglal el a Pro Turismo díj a szívedben?
– Nyilván ez egy külső visszajelzés, és hogy ki mit tart valódi sikernek, mikor tekint egy munkát eredményesnek, az más kérdés. De szerintem minden díj egyfajta elismerés, egy igazi díjat pedig elsősorban az minősít, hogy kiknek adják. Lobenwein Norbert, a fesztiválszakma megkerülhetetlen arca, vagy éppen Hamvas Zoltán, a Magyar Bocuse d’Or Akadémia elnöke mind olyan személyek, akik mellett megtiszteltetés szerepelni, és jó érzés, hogy a közönségen, a partnereiden és a szponzoraidon túl az állam is elismeri a munkádat. Épp nem voltam itthon, amikor átadták a díjat, így végül hétfőn vehettem át a kormánybiztostól Hamvas Zoli és Madary Orsolya, a Magyar Konyha szerkesztőjével egyetemben, ennek ellenére nagyon figyelmesek voltak velünk.
És bár minden díjat egy személynek adnak át, aki zászlóvivőként, jégtörőként áll a munka élén, egy komoly teljesítmény mögött mindig csapatmunka van. Ez igaz a VeszprémFestre is. Ez a díj legalább annyira szól annak a 10-15 közvetlen munkatársamnak, akikkel a kezdetektől dolgozunk a fesztiválon, és annak a több száz, javarészt veszpréminek is, akik évről évre hozzátettek.
– A Pro Turismo díjat olyan személyek vehetik át, akik kiemelkedő munkát végeztek a turizmus megújításáért. Valójában mennyire volt tudatos részedről ez az újító szándék? Hiszen eredendően rádiósként kezdted a Radio Jamnél…
– A turizmusba én az Olivával csöppentem bele, noha a Radio Jamnek volt egy balatonfüredi adója, ahol a nyári időszakban már valamilyen szinten „karcolgattuk egymást” a turizmussal. Az Olivában aztán már közel kerültem a szakmához, hiszen különösen a nyáron és a turisztikailag frekventált időszakban sok turista fordul meg – így lettem a Veszprémi Turisztikai Egyesület vezetője is. De hogy őszinte legyek, a VeszprémFest esetében egyáltalán nem szerepelt a motivációim között, hogy turisztikai szempontból innovatív dolgot hozzunk létre, az csak a hozadéka volt. Az alapkoncepciónk ugyan 2003 óta az, hogy olyan fesztivált szervezzünk, amely turisztikai attrakcióként is szolgál, és ami az Utcazenéhez és reményeink szerint az Auer Fesztiválhoz hasonlóan ide csalogatja azokat a fesztivál- és zenerajongókat, akiknek fontos az általunk kínált zene, és akik hajlandóak ezért akár több 100 kilométert is utazni, és több 100 eurót elkölteni nálunk. Elsősorban nem a veszprémieket céloztuk meg – és ezt nem bántásként mondom, de Veszprém kicsi. Ennek ellenére az évente végzett közvélemény-kutatásaink szerint minden este megfordul nálunk 300-400 helyi lakos, ami nagyon szép. Az elmúlt három évben nagyon megnőtt a budapestiek aránya – néha már aggasztott is, mennyire magas volt az ő számuk egy-egy napon – és a külföldieké is, holott utóbbi területen egyáltalán nem végzünk marketingaktivitást.
– Végső soron mi az, ami hajt előre a munkádban?
– Azt hiszem, hogy a minőséget keresem mindenben. Teljesen mindegy, hogy az egy éttermi szolgáltatás, hotel, koncert, kiállítás vagy könyv, bármi, amiben szerepet játszhatok. Ha a turizmust nézzük, ott is egyre erőteljesebben megjelentek a minőségi szolgáltatók a régióban, végre a kormányzat is megértette, hogy Magyarországnak nem a mennyiségi turizmusban kell felvennie a kesztyűt, mert az nem fog működni. A minőség tehát nagyon fontos, de persze az is, hogy jól érezzem magam abban, amit csinálok. A munkám egyszerre a hobbim és a szenvedélyem is. Nekem az nem teher, ha este 9-kor még le kell jönnöm az étterembe, mert egy törzsvendég váltani szeretne velem néhány szót, vagy el kell utaznom egy koncertre, hogy meghívjak hozzánk egy sztárvendéget – persze kinek lenne az? De az is lényeges, hogy a csapatunk minden tagja így érezzen. Érezzék, hogy ők is egy fontos csavar a gépezetben, és ha az egyik csavar kiesik, akkor meglehet, az egész összedől, mint egy dominósor. Végső soron mi a nézőkért, a fogyasztókért dolgozunk, nekik kell örömet okoznunk. Azt kell elérnünk, hogy jóleső érzéssel távozzanak a vendéglőből, vagy eufórikus örömmel az arcukon jöjjenek ki a fesztiválról. És ez megint csak egy hajtóerő.
– Említetted, hogy egy díj elnyerése, és hogy ki mit tart eredményesnek, két külön dolog lehet. Te magad mennyire vagy elégedett azzal, amit eddig sikerült letenni az asztalra?
– Nyugodtan hátradőlni sosem lehet, esetleg egy rövid időre, aztán újra ki kell pattanni a karosszékből és menni előre. Ha fejlődni akarsz, mindig tenni kell, különösen mivel minden területen nagy a verseny – a sztárokért, a szponzorokért, a szűkös vagy kevésbé szűkös állami támogatásért, és a közönség kegyeiért is meg kell küzdeni. De ez a turizmus más szegleteire is igaz, nem csak a fesztiválokra. Én egyébként is maximalista vagyok, noha most már fékezem magam, nem szólok azonnal, ha úgy látom, valamin még csiszolni kellene. Szóval állandóan elégedetlen vagyok, miközben meg elégedett is.
– Inkább csak finomhangolásokat végeznél, vagy van még egy nagy terv, amit megvalósítanál?
– Alapvetően és koncepcionálisan a VeszprémFesttel kapcsolatban nagy változtatásokra nincs szükség. Most épp egy új helyszín belobbantásán dolgozunk, ez például nagyon inspiráló, és nagyon lelkes vagyok, mert már érzem a hely hangulatát, ami nagyon fontos. Egyébként az újdonság is mindig inspiráló és motiváló tud lenni, miközben az ember fél is valamelyest tőle, de ha bátor és nyitott vagy, és legyőzöd a félelmed, akkor egy újdonság megvalósítása nagyon nagyot tud dobni.
Stratégiai terveim is vannak, noha a másik oldalon azért óvatos vagyok. Csupán érzelmi okokból, az állandó kalandkeresés miatt nem szabad belecsapni egy vállalkozásba. Annak már megvan a veszélye, hogy figyelmet és erőforrást von el a már meglévőktől. Éppen ezért mióta 7-8 év munka után tavaly kiszálltam a Snétberger Tehetség Központból, tudatosan törekszem arra, hogy a meglévő vállalkozásaimra fordítsam a felszabadult energiáimat.
