2017. július 21., péntek
Dániel névnap

A primadonna meg a pojáca

  • színház
  • 2016.11.08
    04:30
  • Képek: Gáspár Gábor / Veszprémi Petőfi Színház
A Petőfi Színház A testőr előadása nem olyan rossz, csak épp a 21. században ez a fajta színpadra állítás már bőven meghaladott.

És ezt nem azért mondom, mert az egész díszlet és a jelmezek is Molnár idejét, az 1910-es éveket idézik, hanem mert a játékstílus és a rendezői állásfoglalás az, ami igencsak múlt századi és hát… kicsit poros.

Molnár Ferenc a századfordulós magyar dráma királya volt annak idején. Írt egy sor színdarabot a francia társalgási vígjátékok mintájára, azzal a különbséggel, hogy szövegeibe mindig belerakott olyan apró töréspontokat, amik az egyszerű szórakoztatáson túl valami több felé is mutatnak. Csak épp ez az, ami Guelmino Sándor rendezéséből kimaradt, ami egy kicsit többet mondana annál, minthogy az egész (színházi) világ egy illúzió, férfi és nő soha nem értheti meg igazán egymást, és hogy egy színésznek állandóan nagylángon kell égnie, hogy hiteles lehessen a színpadon.

Pedig Molnár darabjából – még ha nem is olyan fantasztikusan izgalmas mondanivalójú – ki lehetne hozni valami érdekesebbet is, ami nem csak a felszínt kapargatja. Ami nem csupán annyi, hogy van egy kikapós színésznő, aki férjhez megy egy színészhez, aztán kölcsönösen rájönnek, hogy fél év után az asszonyka megunta a házasságot, mire a férj megelőzve a megcsalást, testőrnek adja ki magát és udvarolni kezd neki, és ebből adódik egy sor bonyodalom, merthogy ki tudja eldönteni, a feleség rájött-e a szemfényvesztésre vagy csak utólag hazudja – hát döntse el a néző, közben meg nevessen egy sort ennek a két figurának a butácska parádézásán.

Merthogy butácska, de a rendezés szerint mégis csak jó szándékú és szerethető – mondjuk kinek milyen mértékig. Én speciel az első felvonás utáni szünetben komolyan gondolkodtam, hogy bírni fogom-e cérnával még két felvonásig. Nagyon lassan indult be a történet, és mire eljutottunk volna a komédiásabb, belefeledkezősebb részig, addigra túl voltunk egy sor hiteltelen férjúri aggodalmon, mondvacsinált poénon, hisztizésen és rikácsoláson.

A Kéri Kitty által játszott Helén elvileg a végzet asszonya, csodálatos színésznő, akiben dívasága mellett is van valami bölcs, s aki kisugárzásával mindenkit az ujja köré csavar. Számomra viszont inkább volt egy idegesítő primadonna, aki elvárja, hogy bálványozzák, de az előbb emlegetett kvalitások igencsak kis mértékben vannak meg benne, s az sem teszi túl rokonszenvessé, hogy különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül csalná meg az urát, az „anyját” meg jórészt takarítónőnek tartja. Igaz, a kedves mamát (Csarnóy Zsuzsanna) se kell félteni, számításból neki is jutott egy adag, csak túl gyakran ne zárják össze őket, mert ha épp boldogan viháncolnak is, azt inkább jobb nem hallani és látni.

Mentségükre legyen, hogy a Gál Tamás alakította férj bizony nem az a karizmatikus alak, aki mellett túl izgalmasnak tűnnének a hétköznapok. Mulatságos pojáca, aki ha elkezd testőrként színészkedni, végre nevetünk egy sort – e tekintetben a legélvezhetőbbek a színház a színházban részek, itt a poénok elviszik a hátukon az előadást –, és Gálnak sokkal jobban is áll, amikor szőke parókában kell adnia a testőrt, nem csak önmagában a színészt. Noha a dolog hátulütője, hogy egy percig nem hisszük el neki, hogy bárkit is képes lenne levenni a lábáról, hogy ő lenne a nagybetűs FÉRFI, a lehengerlő színész, egy Rhett Butler, aki akár azt is ki merné mondani, hogy „Drágám, köpök rá.” Inkább hebehurgya alak, aki azt is elhiszi, hogy ő maga a katona, és meg se csalta a felesége, mert az végig önmaga volt – boldogan dől be a hazugságnak, ilyen szempontból tökéletesen megérdemlik egymást asszonykájával.

De lehetne ez sokkal izgalmasabb, feszültebb is, érezhetőbb lenne az a keserűség és fájdalom, ha tényleg egy végzet asszonyát látunk meg egy határozottabb, élelmesebb férjet, ha beiktatja azokat az apró törésvonalakat a rendezés meg a színészi játék, mint ahogy például Mohácsi tette zseniálisan a Csiky Gergely Színházban Molnár másik színházi vígjátékában, a Játék a kastélyban-ban.

Mert ez így kicsit olcsó és felejthető, kiváltképp, hogy Guelmino egy az egyben áthozta azt, amit egyszer már a tatabányai és a győri színház kooprodukciójában megcsinált (és ne legyen mentség, hogy eredetileg nem ezt a darabot akarta bemutatni a teátrum). Igaz, Tóth Loon kritikusi figurája így legalább mindenkit kenderbe verhet, és szerintem az este legszimpatikusabb alakítását hozta. Csak hát összességében jó lenne egy kicsit több fantázia és kockázatvállalás.