– Idén ünnepli fennállásának 100 éves jubileumát az intézmény. Elődeitől milyen hagyományokat kapott örökségül?
– Azt hiszem, az a tény, hogy 1916-ban, éppen a háború éveiben merült fel egy zeneiskola alapítása, jelzi a város elkötelezettségét a zeneoktatás iránt. Fontos, hogy napjainkban is felidézzük ezeket az emlékeket, mert ezekből nyerhetünk inspirációt munkánkhoz. Ezzel a céllal hoztunk létre egy emlékoldalt az interneten, ezért szervezzük jubileumi rendezvényeinket. A centenáriumi események szervesen beépülnek az iskola jól működő programjai közé, amelyek emléket állítanak a korábban itt dolgozó nagy tanáregyéniségeknek, gazdagítják az iskolai hagyományokat, fontos részét képezik az itt folyó oktató-nevelő munkának. Gondolok itt akár a növendék hangversenyeinkre, akár nagy hagyománnyal rendelkező együtteseink – Gárdonyi Ifjúsági Kamarazenekar, a Tücsök zenekar, az iskolai kórus, a fúvószenekar, a népzenei együttes – fellépéseire. De említhetem a Csermák Napok rendezvényeit és a Csermák-díj átadását is. Úgy vélem, a mi feladatunk az, hogy ezt az örökséget ápoljuk és továbbadjuk, a jelenben saját magunk és a gyerekek örömére is olyan színvonalas munkát végezzünk, amely perspektívát adhat az iskola eredményes működésére akár a következő évszázadra is.
– Mennyit változott az iskola egy évszázad alatt?
– Az elmúlt száz év során az iskola nagyon különböző történelmi helyzetekben, sokszor szélsőséges körülmények között működött, erősödött. Jelenleg azon dolgozunk, hogy az iskola zenekarainak megfelelő utánpótlást teremtsünk, és a lehetőségeinken belül megtaláljuk azokat az arányokat, ami alapján az egyes tanszakok egymáshoz képest megfelelő létszámban tudnak működni. Szeretnénk fejleszteni az Ifjúsági Fúvószenekart, Szuromi Miklós kollégánk nyugdíjba vonulását követően új vezetője van az együttesnek. Most az a cél, hogy a kisebb növendékekkel bővítsük a csapatot, így fejlesztve a zenekari munkát. A vonósoknál ez már nagyon jól működik, a Tücsök és a Gárdonyi Zenekarnak is sok lelkes tagja van, szeretnénk, ha ez a fúvószenekar esetében is sikerülne.
– Ha már szóba kerültek a fiatalok: milyenek az ifjú tehetségek?
– Szerencsére nagyon sok jelentkezőnk van minden tanévben. Ez azt gondolom, két dolgot is bizonyít: egyrészt azt, hogy a szülők érzik a művészeti oktatás fontosságát. Erről nem lehet eleget beszélni, hiszen látjuk, milyen túlterheltek a gyerekek a közoktatásban, az eredményeket és a nemzetközi felméréseket tekintve mégis több ország is leköröz bennünket. A művészeti oktatás és a zenetanulás viszont rendkívül alkalmas a kreativitás megalapozására és fejlesztésére, ami elengedhetetlen az életben. Másrészt azok, akik diákként valaha ide jártak, olyan emlékeket őriznek, melyek arra sarkallják őket, hogy a gyermeküket is beírassák hozzánk. Az intézmény részéről persze az lenne az igazán szép, ha ezek a növendékek középiskolás korukban is zeneiskolások maradnának, mert jelenleg sajnos a zeneiskola korfája széles talpú háromszöget mutat. Persze ez a dolog természetéből is fakad: sokan vannak, akik idővel rájönnek, nem ez az érdeklődésük fő iránya, de azért jó lenne, ha kicsit vastagabb lenne a korfa felső szakasza.
– A falakon belül milyen a közeg?
– Mivel a hangszertanulás egyéni oktatás keretében zajlik, ez a hagyományos iskolákhoz képest egészen más jellegű közeget eredményez. Nálunk heti pár alkalommal tartózkodik itt a növendék, amikor részt vesz a főtárgy óráján, jellemzően az oktatóval kettesben. Persze emellett vannak csoportos foglalkozásaink is – szolfézs, zeneirodalom, zenekari, kamaraegyüttesi órák. A tanszakokon is épül a közösség, hiszen rendszeresek a hangversenyek, ahol a gyerekek együtt játszhatnak. Ebből rengeteget profitálhatnak, az egyéni órákon is nagy lendületet kapnak. De igyekszünk a tanórákon kívül is közös zenélési lehetőséget biztosítani: minden évben vonószenekari tábort tartunk, az idei tanévben a fúvósoknál is elindult egy hasonló kezdeményezés. Nagyon jó közösségformáló esemény az ének tanszakosok közös bemutatója, mellyel 2016-ban a Veszprém Finnugor Főváros programsorozat keretében is felléptek, az ütő tanszakon pedig a Kisdobos-nagydobos koncert, melyen a partneriskolák ütő tanszakosaival együtt vehetnek részt közös hangversenyen. Ez a program mára már a partnerek rendezvénynaptárába is beépült. Fontosnak tartom, hogy a közösségépítés ne csak a gyerekekre terjedjen ki, hanem a kollégákra is. A tanári hangversenyek, tanszaki programok, saját szervezésű versenyeink, programjaink lebonyolítása mind hozzájárulnak a kollégák szakmai és emberi együttműködésének fejlődéséhez.
– Az egykori növendékek is arról számolnak be, élmény volt számukra ide járni…
– A mi nagy szerencsénk az, hogy nálunk nem kötelezettséget kell teljesíteniük a diákoknak, hanem olyasvalamivel foglalkozhatnak, amit szeretnek, ami örömet szerez nekik. Nem az a célunk, hogy színjeles tanulókat neveljünk, hanem hogy támogassuk, sikerélményhez juttassuk őket. Persze előfordulhat, hogy valakinek kevésbé jól megy a zenetanulás, de ilyen esetben is meg lehet találni azokat a pontokat, ahol sikerélménye lehet a tanulónak, ami hozzájárulhat a gyermek egészséges fejlődéséhez, és amivel akár kompenzálhatja is az élete stresszesebb területeit.
– Csak semmi perfekcionizmus?
– Ez csak részben van így. A zeneiskolának nem a legfontosabb célja a perfekcionizmus, hanem az, hogy zeneszerető fiatalokat neveljen. Nem mindenkiből lesz zenész, de menjen el a hangversenyekre, foglalkozzon a művészetekkel. Természetesen a pályára nevelés is fontos. Igyekszünk minden támogatást megadni a legkiválóbb tanulóknak, hogy később zeneművészeti szakközépiskolába, egyetemre mehessenek, hiszen belőlük lesz a jövő tanárnemzedéke. És ez nem könnyű kérdés a mai világban, mert úgy érzem, nincs elég elismertsége a zenetanári pályának, így aztán sok tehetséges diák inkább más hivatást választ magának.
– Mindezek tekintetében mennyire jelent problémát az utánpótlás?
– Az utánpótlással nincs probléma, nagyon népszerű az iskola, egyik-másik tanszakon gyakorlatilag várólisták vannak. Ami problémásabb, az a zeneművészeti szakképzés, ott viszont nagyon kevés gyerek van. Ez országos jelenség, aminek demográfiai okai is vannak: nagyon kicsi az a réteg, amelyik szakképzésben tanul és nem gimnáziumban. A zeneművészeti képzés pedig rendkívül speciális, mindig is kevesen jelentkeztek, most pedig ez a létszám is lecsökkent. Ha nincs meg a minimális osztálylétszám, akkor nem tud indulni osztály a zeneművészeti szakképzésben.
– Mi a helyzet a másik oldalon? A végzettek visszatérnek oktatóként?
– Több kollégánk is van a tanári karban, aki ide járt a zeneiskolába, vagy a Dohnányiba. A Mendelssohn Kamarazenekar tagjai között is több egykori csermákos és dohnányis növendék van, akik iskoláik befejezése után visszatértek ide játszani. A zenekari munka mellett többen tanítanak is nálunk. Ez nagyon örvendetes, hiszen visszajelzése az eredményességünknek. Jó azt látni, amikor az egykori növendékből kolléga válik, hiszen ezek szerint jól érezte magát az iskolában.
– Több olyan egykori növendékük is van, aki végül nem zenei pályán kötött ki, mégis elképesztően sikeres, például M. Tóth Géza filmes, Freund Tamás agykutató vagy a 27 nyelven beszélő Gaál Ottó. Ön szerint ez mit mond el a zene erejéről?
– Nagyon érdekes meghallgatni egy agykutató vagy pszichológus véleményét ebben – Freund Tamás például, akinek a kutatási területe szorosan összefügg a kérdéssel, vallja, hogy a zenével való foglalatosság nagyban hozzájárult a pályája sikeres műveléséhez. De évekkel ezelőtt hallottam egy előadást Vekerdy Tamástól, aki úgy fogalmazott, hogy az alsós iskolás korosztálynak elsősorban sportolnia és művészetekkel kellene foglalkoznia, az iskola ráérne később megtömni a fejüket a különböző ismeretekkel.
Magam is úgy látom, hogy a zenének nélkülözhetetlen elemének kell lennie az oktatásnak, hiszen rendszerességre szoktat, nagyon komoly koncentrációs képességeket követel meg, a közös muzsikálás pedig ránevel a másik figyelembe vételére. Arról nem is beszélve, hogy a lelket is építi. Reggelente, amikor egy-egy órát gyakorlok, magam is megtapasztalom, hogy micsoda feltöltődést jelent a zenélés. A zene tehát minden bizonnyal képes hozzátenni a mindennapokhoz, és az élet más területein is sikeresebben tevékenykedhetünk általa.
– Az elmondottak alapján úgy sejtem, a gyerekek a zenei tudáson túl jóval többet is kapnak az iskolában.
– Mivel a zeneoktatás jórészt egyénileg zajlik, nagyon nagy hangsúlyt kap a tanár és a diák között kialakított viszony. Könnyebb a tanár helyzete, ha a növendékeivel ki tud alakítani egy közvetlen, nyílt légkört az órákon. Mivel csak egy diák és egy tanár van jelen az órán, nincs más lehetőség a hatékony együttműködésre. Még a középiskolás korosztálynál is borzasztó fontos, hogy milyen kapcsolat alakul ki, hiszen csak azután tudunk zeneileg is hozzátenni a gyermek fejlődéséhez, ha van egy baráti viszony, amire építhetünk. Emberszeretet, kiegyensúlyozott emberi kapcsolatok nélkül kizárt, hogy az iskola működni tudna. Büszke vagyok a kollégáimra, amikor ezeknek a nagyszerű tanár-diák kapcsolatoknak a jeleit, eredményeit látom.
– Igazgatóként Ön mit vizionál? Milyen szellemiséget szeretne képviselni a jövőben?
– Nem hosszú távú terveim vannak, mert úgy vélem, ha a mindennapokat sikeresen alakítom, az a hosszú távú célokat, az iskola jó működését is meg fogja határozni. Még csak pár éve, a Dohnányi Ernő Zeneművészeti Szakközépiskola és a Csermák Antal Zeneiskola 2012-es összevonását követő tanév óta vagyok intézményvezető, és örömmel tapasztalom, hogy a szülői közösség és az alapítványunk nagyon aktívan kiveszi a részét az iskolai programok lebonyolításában. Ez nagyon nagy érték. Szeretném szorosabbra fűzni a kapcsolatot az iskola és az alapítvány, az iskola és a szülői közösség, sőt az alapítvány és a szülői közösség között is, hogy minél szélesebb körű támogatottságot élvezhessünk a szakmai munka végzéséhez. Ami pedig a kollégákat és az egyes tanszakokat illeti, szeretném, ha minél kíváncsibb lenne minden kolléga egymás munkájára, és minél nagyobb együttműködés lenne a tanszakok között. Nagyon fontos, hogy ne csak egy formális tanári testület legyünk, hanem jól együttműködő, szoros és igényes szakmai kapcsolatokat ápoló kollektívát alakítsunk. Ezzel egymást is tudjuk segíteni, hiszen iszonyú sok energiát igényel, hogy minden diák megkapja a megfelelő törődést. Emellett nagyon fontos, hogy még jobban pozícionáljuk magunkat a városban, közreműködjünk más intézmények életében, gazdagítsuk a városi kulturális folyamatokat. Hiszen mi nem önmagunkért vagyunk a zeneiskolában, hanem a város közösségéért is.
