2017. október 22., vasárnap
Előd névnap

Zsivány egyest a népnek!

Kigondolt konfliktusok, kiváló szereposztás és a világegyetem legkeményebb Darth Vader jelenete!

Beszéljünk a karakterekről. Jyn Erso, a hősnő egyesek számára langyos víznek tűnhetett, aki nem fejlődik különösebben nagyot és ami mások számára nemes ügy, amelyért életüket adnák, az – köszöni szépen – nem az ő gondja. Lehet, hogy egyedül vagyok a véleményemmel, de gondoljuk végig: annyi sablonos és kiszámítható fejlődést láttunk már:

- Te vagy a kiválasztott, csak te menthetsz meg minket.
- Á, én csak egy átlagos srác/lány vagyok.
*akció, pewpew, katarzis*
- Én vagyok a kiválasztott!!!!

Én személy szerint örültem annak, hogy jelen esetben egy csendesebb, szemlélődőbb hőst láthattam, viszont amint gond adódott, szó nélkül csinálta a dolgát és szájba csapkodta, akit kellett.

Chirrut Îmwe és Baze Malbus kettőse is szerethető volt, bár nem sokat tudtunk meg a történetükről. Bennem apró hiányérzet maradt. Kik ők, hogy lettek a templom őrzői, miben hisznek ők pontosan? Viszont ami zavar az tulajdonképpen tetszik is. Nem szájbarágós, épp ezért mindenképpen többször nézős, hiszen sok-sok elejtett morzsa utal a kiterjesztett Star Wars univerzumra és a korábbi filmekre. Az utalások viszont nem erőltetettek (mint az I., II. és III. rész esetében), sem a poénok (, mint a VII. részben (néha)).

Körülbelül a film feléig Jyl, Cassian és K-2SO* együtt utaznak, hogy megtalálják Jyl apját, aki olyan információk birtokában van, amelyek a felkelés oldalára billenthetik a harcot. A gond csak az, hogy míg Jyl alig várja, hogy 15 év után viszontláthassa apját, Cassian tudatában van annak, hogy a találkozás jó eséllyel nem fog vidáman végződni. Nekem nagyon tetszett, ahogy fokozódott a feszültség és nem vált kiszámíthatóvá a végkimenetel.

Az akciófilmek gyakran követik el azt a hibát, hogy leakasztanak a szögről egy mondvacsinált konfliktust mondván: ez egy akciófilm, nem egy mély filozófiai értekezés. Értem én, de… „Világuralomra török mert… mert a hatalom jó és amúgy is nehéz gyerekkorom volt.”
A Rogue One szépen épül, követi a saját maga által felállított szabályokat, nem hullik elemeire éééééééééééés zseniálisan megmenti a negyedik rész felszínes cselekményét. Nem csak megmagyarázza, hogy miért kellett úgy történnie a dolgoknak, ahogy, hanem mélységet is ad nekik.

Ez a történet nem egy lövöldözős űrmese, hanem valami komolyabb, kicsit sötétebb, de mindenképp alaposabb. Nagyon sok lyukat töm be, kérdést válaszol meg, ennek megfelelően lassan indul be. Az első negyven perc tulajdonképpen alapozással telik, különösebb csihipuhira nem számíthatunk.

Sok rajongót megoszt, hogy a Rogue One szakít az általános szabállyal: A birodalom zsarnok, kegyetlen és gonosz, az ellenállás viszont a szabadságért és a békéért küzd, ezáltal teljes morális fölényt élvez. Itt ez a határ el van mosva, a lázadók maguk is rámutatnak: szörnyű dolgokat tettek és ha parancsot kaptak, vakon teljesítették.

Talán arról lenne szó, hogy a Star Wars rajongói (úgy értem azok, akiknek tényleg meghatározta a gyerekkorát a széria) mára felnőttek és már többet várnak a jó és a rossz örök párharcánál?

A Rogue One mindenképp magasra tette a lécet és ugyancsak osztom az internet egybehangzó véleményét: ez egy igazi Star Wars film.