2017. május 23., kedd
Dezső névnap

A gyógyító erejű elismerő szó

Kardos Klára szakpszichológussal beszélgettünk a kritika és az elismerő szavak szerepéről életünkben, arról, hogyan hat ránk az, ha valaki kritizál minket.

- Hogyan jelenik meg életünkben a kritika?

- Az alapja a kritizálásnak a szülő-gyerek kapcsolat. Ott gyökerezik, és ahogy egyre idősebbek leszünk, és ahogy egyre felnőttebbé válunk, ezek a minták újra és újra ismétlődnek. Meg lehet ezeket változtatni, de nem minden lélektani folyamatot könnyű, ez mégis a legegyszerűbbek közé tartozik. Tudatosság és egy kis odafigyelés szükséges hozzá. Először úgy tűnhet, hogy az elismerő szó egy kicsit mesterkélt, hiszen eddig sosem mondtam a feleségemnek vagy férjemnek, hogy milyen okos, vagy milyen csinos, vagy milyen büszke vagyok rá. Amikor elkezdem neki mondani, akkor először ő is egy kicsit furcsán érzi magát és én is. Viszont nagyon gyorsan természetessé válik, mert nagyon jó érzés. Ragadós is, mert ha én elkezdek pozitív visszajelzéseket adni, akkor jelentősen megnő a valószínűsége annak, hogy kapok is. Vitathatatlan, hogy ezt pedig nagyon szeretjük.

- Mikor kezd el fontossá válni, és milyen szerepe van a kritikának?

- Már születésünktől fogva szerepe van a kritikának életünkben és az ember személyiségét nagymértékben meghatározhatja az, hogy milyen kritikát kap először a családban, aztán amikor bekerül a különböző intézményekbe, akkor ez hogyan változik. Jelentősen befolyásolja az ember személyiségét. Például az önértékelését, az önbizalmát, amik nagyon meghatározóak lehetnek abból a szempontból, hogy ki hogyan érzi magát a bőrében. Nagyon fontos a kritika, amit én nem is kritikának neveznék, hanem inkább visszajelzésnek. A kritika negatív értelmű a hétköznapjainkban. A visszajelzés nélkül pedig nem is lehet élni. Borzasztó nagy szükségünk van arra, hogy mások visszajelzéseket adjanak nekünk. A visszajelzésnek két fajtáját különböztethetjük meg ez alapján: a negatív visszajelzés a kritika, a pozitív visszajelzés pedig az elismerés. Az elismerés utáni vágyunk minden biológiai szükségeltnél fontosabb. Hihetetlen erőfeszítésekre vagyunk képesek azért, hogy olyanoknak az elismerését elnyerjük, akiket tisztelünk, vagy fontos embernek tartunk.

- Lehet az mondani, hogy a kritikának van előnye is, a kritika pozitív és negatív mivoltát figyelembe véve. A pozitív kritikából és az azért való küzdésből nyerhetünk előnyt?

- Igen, és ez fontosabb, mint az étel-ital. Egy elismerésből akkora energiát merítünk, amivel utána talán csodákra vagyunk képesek, hihetetlen teljesítményt tudunk nyújtani, vagy kitartóan tudunk dolgozni valamiért. Én azt látom, hogy az egyensúly kicsit eltolódott a kritika, a negatív visszajelzések felé, és ugyan az elismerés a másik ember számára semmibe nem kerül, mégis nagy dolgot tehetünk másoknak ezzel. Viszont a negatív kritikát még ennek ellenére is előszeretettel hangoztatjuk.

- Lehet valahogy fejleszteni vagy tanítani azt, hogy a pozitív kritika, az elismerés felé vezessen minket az élet?

- Természetesen lehet ezt tanulni, át lehet fordítani. Például valakinek olyanok voltak a szülei gyerekkorában, hogy csak a negatív dolgokra reagáltak, természetesnek vették azt, ami pozitív. Nagy valószínűséggel ő maga is hasonlóképp viselkedik, a szülői mintát követi. Amikortól pedig bekerülünk az intézményekbe, van, aki 2 éves korában, van, aki 3 éves korában, akkor ott viszont túlnyomó többségében negatív kritikát kap. Eleve úgy működik a rendszer, főleg az iskola, hogy a negatívumokra koncentrál, és a hibákat keresi. Ha megnézünk egy dolgozatot, legyen az első osztályos vagy nyolcadikos, akkor tulajdonképpen arról szól, hány piros jelzés van benne, ami általában nem elismerés szokott lenni. Tisztelet a kivételnek, mert vannak olyan pedagógusok, akik a pozitív visszajelzéseket például szöveges formában megadják a tanulóknak. Ha valaki nagyon kritikus, akkor a párkapcsolatában ez jelentős gondokat okoz. Ebből kifolyólag a munkahelyén is, a kollegáival való kapcsolatában, vagy ha éppen egy vezető szerepbe kerül, akkor egy vezető – beosztott viszonyban is. Érdemes ezen változtatni, és nem nehéz, hiszen tanulható. Szeretném hangsúlyozni, hogy

a pozitív megerősítés, az elismerés semmibe nem kerül.

Minél többet ad valaki, annál pozitívabban szólnak hozzá az emberek, legyen ez párkapcsolat, vagy munkahelyi viszony, pedagógus – diák viszony.

Oda kell rá figyelni, tudatosan törekedni kell arra, hogy minden olyat észrevegyünk, ami pozitív. És ne csak észrevegyük, hanem mondjuk is.

Különböző kis tréningek formájában lehet segíteni az embereknek. Vannak könyvek, ha valaki egyedül akarja átformálni a szemléletét, vagy fel lehet keresni szakembert. Különösen gondolok itt olyan esetekre, amikor párkapcsolati problémák vannak. Egy szakember, egy könyv, vagy egy ilyen tréning segíthet abban, hogy átfordítsa a szemléletét, és hogy valamilyenféle egyensúlyi állapot alakuljon ki. Ha valakit negatívan akarnak kritizálni, és azt szeretnénk elérni, hogy ettől jobb legyen, akkor azt is jelezni kell neki, amiben nagyon jó. Hajlamosak vagyunk arra, hogy – akár egy gyerekről van szó, akár egy dolgozó emberről – ha mondanak neki egy negatív kritikát, akkor azt úgy fordítja le magának, hogy én nem vagyok jó.

- Mondhatni ezt egy traumaként éljük meg, és ezt szeretnénk rávetíteni embertársunkra.

- Igen. Fontos az, hogy ezt – konkrétan mit – most, te nem úgy csináltad, hogy szerintem jó lett volna. De annak mindenképp ki kell derülni, hogy attól te még nem vagy egy rossz ember, hanem ezt most nem jól csináltad.

- Ebbe a kritizálásba a személyeskedés és vádaskodás is beletartozik?

- Igen. Akit kritizálnak, benne kialakul egy gyanakvás. Főleg akkor, ha megpróbál a kedvére tenni, például a munkahelyi vezetőjének, vagy a tanár néninek, és mégsem ér el semmit, mert továbbra is kapja a negatív visszajelzéseket, akkor elkezdi magát nagyon rosszul érezni, görcsössé válik, gyanakvóvá válik, mindenbe veszélyt szimatol. Egy paranoiás beállítódás alakul ki, ami borzasztóan meg tudja keseríteni egy embernek az életét.

- Ez a depresszió kialakulásához is vezethet?

- Persze. Ha úgy éli meg valaki, hogy sorozatosan megpróbál megfelelni az elvárásoknak és ennek ellenére nem tud jót tenni, akkor egy bizonyos erőfeszítés után – igaz különbözőek vagyunk, de van, aki nagyon hamar elveszti az erőfeszítést, és van, aki nagyon sokáig bírja. De ha semmiféle pozitív visszajelzés és elismerés nem jön, akkor egy idő múlva motiválatlanná válik, befordul, és egy nagyon rossz hangulat alakul ki. Nem nagyon szeretem a depresszió szót használni erre, mert az egy betegség, de a hétköznapi értelemben vett depresszió kialakulásához vezethet. Inkább úgy mondanám, kilátástalansághoz, örömtelenséghez, elkeseredettséghez vezet.

Egy elismerő szó gyógyító ereje hihetetlenül erős, és mégsem élünk ezzel a lehetőséggel.

Azt gondolom, ha mindenki belegondol, hogy kiktől kap elismerést, nem lesz olyan hosszú a listája, mint hogyha azt kérnénk, hogy írja le, kik azok, akiktől nem kapta meg, vagy akitől csak negatív kritikát kap.

- Vannak olyan emberek, akik sosem tudnak ezen a gondolkodáson változtatni?

- Azok az emberek, akik mindig mindennek a negatív oldalát látják, és elkezdik sorolni, mi a kifogásuk, mi nem jó, mit miért nem lehet megcsinálni, azoktól az emberektől mindig meg szoktam kérdezni, hogy és mi a jó benne? Először általában meglepetésként élik meg a kérdést, majd azután, hogy az első jó dolgot sikerül megmondani, például egy szülőnek egy rettentő problémás gyerekről, akkor utána, mint egy kis patak megindul és átfordul a gondolkodása.

- Mennyire nehéz ezt a gondolkodást felnőttkorban átfordítani, mint gyerekkorban megtanítani?

- Az az ideális, ha valaki kisgyerekkorától megkapja a visszajelzéseket. Lehet egymás mellet, tehát kritikát, negatív visszajelzést kapni, de mellette kap pozitív visszajelzést arról, hogy mik azok, amik viszont nagyon jók. Mindkettőre egyszerre szükség van, mert akkor a kritikát is sokkal könnyebb megélni, és a kritika is sokkal hatásosabb lesz. Ha valaki csak kritikát kap, akkor kicsi a valószínűsége annak, hogy egy pozitív változás irányába el tud indulni. Az a szerencsés, ha valaki, amikor szülővé válik, akkor a gyerekével megpróbál másféle visszajelzéseket adni, mint amit ő kapott annak idején. Nagyon kevés olyan dolog van, amin lehet változtatni, mert az idő múlásával merevebbé válik az ember személyisége, de szerintem ezen még 60 vagy 70 éves korban is lehet és érdemes is. Azért mert valaki idős koráig minimális visszajelzést adott a környezetében élőknek, az nem jelenti azt, hogy a jövőben is így kell ennek lenni.

- Mik a tapasztalatok, akik szülőként csak negatív kritikát kaptak, ők ugyanazt adják át, vagy megpróbálnak másképp kritizálni?

- Az ember felnőve vagy ugyanazt a mintát követi, amit látott a szüleitől, vagy az ellenkezőjét. Egyik véglet sem igazán jó, persze ha jó mintát kapott, akkor igen, de ha az ellenkezőjét csinálja, és teljesen másképp viselkedik, mert ritkán, vagy soha nem kapott pozitív visszajelzést, az igen veszélyes. Mert ha a szülő a gyereket semmiben nem kritizálja, isteníti, amint a gyerek közösségbe kerül, nagy csalódások érik. Ezt a folyamatos elismerési dömpinget nem fogja megkapni és nehéz lesz neki alkalmazkodni. Van ennek a negatív kritikának és az elismerésnek egy aránya, és mind a kettőre szükség van. Nem jó az, ha bármelyik irányba szélsőségesen elmegy valaki. A végletek semmihez nem vezetnek.

A kritikának akkor van értelme, ha pozitív hatást érünk el vele, ha negatív kritikát kap valaki, de abban benne van az építő jellege.

Ha kap segítséget, hogy hogyan kellene, vagy amit jól csinál, azt kihangsúlyozzuk, akkor sokkal nagyobb az esély arra, hogy egy olyan viselkedésváltozás történik meg, ami mindenképpen értékesebb.