2017. április 24., hétfő
György névnap

5895 méterrel a föld felett

5000 méter magasan az ember nem törődik a hétköznapok bosszantó apróságaival. Egyszerűen elengedi őket és halad a célja felé. Pribék István egy hónapja tért vissza Afrikából, ahol megmászta a Kilimandzsárót és teljesítette egyik nagy álmát.

Minden az Index videójával kezdődött. Három évvel ezelőtt, amikor István meglátta a hírportál két újságírójának beszámolóját a Kilimandzsáró megmászásáról, eldöntötte, ő sem hagyja ki a nagy kalandot és meghódítja a csúcsot. Nem kis vállalás volt, István ugyanis korábban soha nem túrázott, még csak nem is táborozott, és a természetben, sátorban sem aludt, noha a kalandorszellem egyáltalán nem hiányzott belőle. Civilként kettlebell edzőként dolgozik, korábban pedig már kipróbálta a tandemugrást és a siklóernyőzést is.

„Évekig mégis csak motoszkált bennem a gondolat, hogy menni kéne, de különböző okokból mindig elhalasztottam. Pedig a túra ára folyamatosan drágult, a dollár is felerősödött. Tavaly szeptemberben aztán döntöttem, hogy nem húzom tovább” – meséli István. Időközben a háttér is összeállt hozzá: több mint négy év után felmondott a munkahelyén, hogy a saját kezébe vegye az irányítást.

Az első részlet befizetése után már tudatosan készült a túrára, beszerzett minden felszerelést, erőnléti és állóképesség edzéseket tartott, egy súlymellényben túrázott a Gulya-dombon, a táplálkozásra is odafigyelt, emellett pedig lelkileg és szellemileg is hangolódott a kihívásra. „2009 óta alkalmazom az agykontrollt, és szinte minden nap azzal keltem és feküdtem, hogy magam elé vizualizáltam a csúcsfotót, amint ott állok 5895 méter magasan.”

Megmászni a fekete kontinens legmagasabb pontját ugyanis igencsak próbára teszi az embert. Bár a déli féltekén februárban (István utazása idején) éppen nyár van, több ezer méter magasságban ezt meg se érezni. Viharos szél, eső, hó és –10 fok is adódhat. Istvánnak egyébként szerencséje volt, gyakorlatilag végig jó időben mentek, de az ég felé törni még így is komoly megmérettetés.

Éppen ezért a Kilimandzsáró túrát általában egy akklimatizációs túra is megelőzi a 4565 méter magas Meru-hegyen, valamint a csomagban választható egy szafari és egy zanzibári utazás is. „A tízfős csapatunkból heten a Merut is megmászták, én – talán vakmerőn – csak a Kilit választottam, és amíg a többiek kipihenték annak fáradalmait, inkább a helyi kávéültetvényt fedeztem fel és megnéztem Tanzánia második legmagasabb, 89 méterről alázúduló, gyönyörű vízesését. Később aztán hallottam tőlük, hogy a Meru is elég kemény falat volt. Akkor vajon mi vár ránk a Kilimandzsárón? – gondoltam.”

Utólag egy hatalmas élmény, gyönyörű helyek, de erőt próbáló pillanatok is. A Kilimandzsáró túráról tudni kell, hogy minden esetben csapatostul mászható csak meg. István 9 társával és egy túravezetővel hódította meg a csúcsot, rajtuk kívül pedig 40 kísérő is velük tartott az úton – ők azok, akik a nagyobb csomagokat is viszik a hegyen.

„Az 1840 méteren található Machame-kapuhoz még busszal utaztunk. Innen indul a túra, és minden nap nagyjából 1000 métert mentünk felfelé, azaz kb. 10-15 km-t és 5-8 órát gyalogoltunk. Ez az útvonal végig kiépített, nem is igényel mászó technikát, jószerivel fel lehet sétálni. Jószerivel, hiába van ugyanis egy akklimatizációs szakasz, amikor először felmegyünk 4620 méterre, majd visszatérünk 3590-re, a Láva-torony táborhelyre, az utolsó szakaszon már nagyon rosszul éreztem magam. Bár ahány ezer méteren vagy, annyi liter vizet mindig meg kell innod, csapvíz hiányában, folyton csak teát kortyolva ez nem is olyan egyszerű. 4000 méter fölött pedig az oxigén is csak feleannyi, amihez az egyik táborban még orkán erejű szél is társult” – emlékezik vissza István. Nem csoda, ha úgy érezte, jottányi ereje sincsen és feladja. Aztán mégsem így lett.

„A csúcstámadás mindig éjfélkor indul, a 4620 méteren fekvő Barafu táborból, innen nagyjából 6 és fél óra alatt érni fel 5745 méterre, a Stella Pointra, ahol megvárjuk a napfelkeltét. Már az is egészen elképesztő, ahogy mászás közben, 1000 méterenként teljesen megváltozik a táj, de az még inkább felemelő érzés volt, ahogy a felhők felett megláttuk feljönni a napot. Innentől kezdve aztán én is erőre kaptam – talán a koffeintabletta is segített –, az utolsó lankás emelkedőn pedig már háromnegyed óra alatt elértük a csúcsot.”

S hogy milyen érzés 5895 méterrel a föld felett állni? Egészen elképesztő, kicsit a világ urának érzi magát ilyenkor az ember, miközben az érzések is megrohanják. „Én hónapok óta ezt a képet vizualizáltam magam előtt, így amikor felértem, egész egyszerűen elbőgtem magam. A magasságtól egy kicsit más tudatállapotba is kerül az ember, miközben teljesen talán fel sem fogja, hogy ott van, csupán jól érzi magát” – mondja István.

Ezek után gyakorlatilag már gyerekjátéknak tűnhet lejönni a hegyről, noha a valóság az, hogy lefelé mindig nehezebb, és sokkal megterhelőbb is 3950 méterről hirtelen 1640 méterre lejutni. István ebben ugyan már felkészültebb volt, a korábban a túra mellé kapott 900 méteres hótalpas ausztriai túrán megtapasztalta, mire kell ilyenkor odafigyelni. A győzelmi tánc és ének, valamint a vacsora mindenesetre mindenkinek járt, amint lejutottak a Mekka-kapuhoz.

És a mindenki alatt bizonyos szempontból nyugodtan ide érthetjük a kísérő serpákat is. Persze ők a kötelességüket látják el, a teljesítményük ugyanúgy dicséretes. „A serpák viszik a túrázók felszerelését, és minden alkalommal, mire mi felértünk a táborokban, már állt az összes sátor. Szinte rohantak, hogy végezzenek. Fizikailag számukra is ugyanolyan megterhelő megmászni a hegyet, voltak, akik el is estek. De ránézésre nem lehet megmondani, kiből lesz serpa, csak az út során derül ki, és persze egy-egy ilyen túra jó bevételi forrás a helyi lakosoknak. Más szinte nincs is. Nagyon nagy a szegénység, a városon kívül mindenhol döngölt földutak találhatók. A különbségek azért ott is adottak, volt, aki sportcipőben és kiskabátban jutott fel a Kilire, másnak egész komoly felszerelése volt, részben azért, mert sok túrázó odaajándékozza nekik. A veszprémi iroda is küldött ruhákat a gyerekeknek, mi is minden esetben adtunk borravalót a csapatnak” – meséli István.

Azt mondja, a helyi banánsört nem kóstolná meg újra, a Kilimandzsárót viszont újra megmászná, hiszen hatalmas élmény volt. Spirituális, meditatív szempontból is? – kérdezem. Mindenképpen, bár túra közben talán fel som fogja ezt az ember, annyira gyorsan történik minden.

„Minden nap relaxáltam odakint is, kikapcsolódtam. Sokszor volt, hogy csak egyedül bandukoltam, mert nem vágytam társaságra, de ha kedvem volt, beszélgetni is tudtam, mindig megvolt az összhang. 50 méteres távolságon túl soha nem hagytuk el egymást, és ez jó volt. Igyekeztem minél többet fotózni, minél több mindent megragadni, befogadni. Gyönyörű volt a túra minden pillanata – a napfelkelte, maga a Kilimandzsáró, ahogy a nap rásütött a gleccserekre és arany színben ragyogtak. Voltak persze pici negatív, de inkább vicces dolgok, de mindennel együtt is a pozitívumokra koncentráltam, és hálát adtam, hogy feljuthattam a hegycsúcsra.”

Elvégre is, 5000 méteren nem azon agyalsz, hogy milyen teendők húzzák a válladat a mindennapokban. „A séta, az elmélyedés, a befelé fordulás eddig is közel állt hozzám, de ez egy hatalmas kiugrás volt a hétköznapokból. Azt hiszem, nem sokan mondhatják el magukról, hogy stresszmentesek. Én most az vagyok” – mondja István.

S hogy összességében mit is adott neki a Kilimandzsáró megmászása? „A magabiztosság, a céltudatosság mindig is jellemzett. Azt szoktam mondani, hogy amitől félünk, azt ki kell próbálni. Most rendesen feszegettük a határokat, és az egy nagy pluszt adott, hogy ezt is meg tudtam csinálni.

Az elmúlt időszak pedig leginkább megtanított, hogy a pénz egyáltalán nem minden. Nagyon sokáig csak a mókuskerék volt az életemben, folyamatos rohanás a munkában, mellette hétvégén az egyetemi tanulmányaim is vártak. Most szabad vagyok, van időm.

Persze az, hogy ez a vágyam is teljesült, egy kis ürességet is hagyott maga után, hiszen el kell gondolkodni, mi jön ezután? Most épp egy jó kettlebell tábor összehozásán agyalok. És szeretnék még túrázni is – a Balaton Camino, egy tátrai túra nagyon vonz, de az Everest alaptáborról is szépeket hallottam. Ki tudja, talán pár év múlva… Végtére is a felszerelés már megvan hozzá.”

A Kilimandzsárón készült fotókat Pribék Istvántól kaptuk.