2017. június 28., szerda
Levente, Irén névnap

Oldtimer-Kánaánná vált a Tagore

Negyedik alkalommal rendezték meg a Concours d'Elégance veteránautó-szépségversenyt és kiállítást Balatonfüreden a hétvégén.

A Concours d'Elégance története a 17. századig nyúlik vissza, és eredetileg a francia főúri hintók szépségversenye volt, ezek helyét aztán az utóbbi évszázadban az automobilok vették át.

A balatonfüredi rendezvény – amit a Történelmi Járművek Nemzetközi Szövetsége, a FIVA is akkreditált – évről évre változatos mezőnyt vonultat fel. Ezúttal is minden igényt kielégített a sétányon felvonultatott széles paletta, ami időben a húszas évektől a jelenkor villanyomotoros BMW-jéig, márkák terén a Bugattitól a csehszlovák gépremekeken és a különböző korokból származó Mercedeseken át a Ferrariig, funkciójában pedig a ralliautótól az osztrák posta által használt Volkswagen kisbuszig terjedt.

A sétányon a főszezont idéző tömeg hömpölygött, a kiállítók pedig a mindent a szemnek és semmit a kéznek elv mellett azért más érzékszerveket is kényeztettek: hallhattunk több mint félévszázados motorokat járni, és érezhettük a benzingőz illatát (ez utóbbi a hétköznapi közlekedésből nekem nem fog hiányozni, ha a technológiai fejlődés végleg a villanymotorok uralmához vezet, de az autósportnak és az ilyen rendezvényeknek elidegeníthetetlen része).

Lehetetlen lenne egyetlen cikkben bemutatni a teljes mezőnyt, ezért inkább csak néhány érdekes darabot emelnék ki. Vonzották a tekintetet a Ferrarik: egy 1993-as Mondial T Cabriolet (egy 295 lóerős, 3405 köbcentis, V8-as motorral ellátott példány), illetve egy 1983-as 308 GTS QV (ezt 235 lóerős, 2927 köbcentis V8-as hajtja), nem is beszélve az 1989-es, 255 lóerős, 3185 köbcentis, szintén V8-as Ferrari 328-ról.

Az én személyes kedvencem szintén tűzpiros volt, ám nem Ferrari, hanem Bugatti: egy 1926-os Type 40, amit soros négyhengeres, 1496 köbcentis, 45 lóerős motorral hajtva, lábon hozott Balatonfüredre gazdája. Ez a típus a Type 13 egy módosított változata, amit Ettore és Jean Bugatti terveztek, és 1926-1930 között összesen 830 darabot gyártottak belőle.

Én magam rajongok a világháború előtti versenyautókért, és bár a Füreden látott példány múltjáról nincsenek információim, a Type 40 a maga idejében – ha nem is volt a francia gyártó legsportosabb modellje – felbukkant a különböző kategóriákban, olyan neves versenyeken is, mint a Le Mans-i 24 órás vagy az 1930-as Ausztrál Nagydíj.

Külön imponált, hogy – szemben a legtöbb kiállított darabbal – a T40 nem volt tökéletes állapotúra fényezve, kicsit ütött-kopott karosszériája épp azt sugallta, hogy nem egy iparművészeti műtárggyal van dolgunk, hanem egy igazi, nagybetűs AUTÓval, ami pontosan azt csinálja, amire tervezték: járja az utakat. Egy több mint kilencven éves géptől ez lenyűgöző.

A hagyományos autógyártó nemzetek – a franciák, az olaszok, a németek, a britek vagy az amerikaiak – mellett a kelet-európai régió is megmutatta magát: több csehszlovák gépcsodát is láthattunk, köztük több Praga modellt, egy tűzpiros, 1935-ben épített, 30 lóerős Aero 1000S-t, vagy azt a Wikov 7/28 Sport példányt, ami szintén lábon érkezett az olomouci múzeumból.

A szépségversenyt egyébként egy 1934-es Chrysler Airflow nyerte.