2017. június 28., szerda
Levente, Irén névnap

'Az oktatás régi szellemét próbáltam megidézni'

A márciusban Pro Urbe díjjal jutalmazott Navracsics Tiborral, a Vetési Albert Gimnázium alapító igazgatójával beszélgettünk, aki 1989-1994 között vezette az intézményt.

Navracsics Tibor hatvan évvel ezelőtt, 1957-ben kezdett tanítani a balatonfüredi Lóczy Lajos Gimnáziumban. Amikor arról kérdezem, mi vitte a pedagógusi pályára, úgy fogalmaz: „falusi környezetből indulván iparos édesapám azt akarta, hogy valamilyen módon szellemi tevékenységgel foglalkozzak. Ennek lett az eredménye aztán, hogy rátaláltam a pedagógus pályára”.

Elsősorban tanító szeretett volna lenni, aztán 1953-ban, amikor a keszthelyi gimnáziumban érettségizett, már felkeltette érdeklődését az Eötvös Lóránd Tudományegyetem földrajz-geológia szaka. „Hogy egyetemi tanulmányaim után nem geológus lettem, hanem mégis a tanári pályát választottam, az az 1955/56-os tanévben a tanítási gyakorlatok során a budapesti Cukor utcai és Trefort utcai gyakorlógimnáziumokban dőlt el: ott ért az a sorsomat meghatározó állapot, amely alapján eldöntöttem, hogy igazán pedagógus szeretnék lenni.”

Amikor 1957-ben végzett az egyetemen, lett volna lehetősége, hogy a geológus pályát válassza, Balatonfüreden ugyanis szakembereket keresett az uránkutató vállalat. Végül valóban a Balaton-parti városban helyezkedett el, ám nem geológusként, hanem tanárként a Lóczy Lajos Gimnáziumban. Itt töltötte a következő tíz évet.

Teljesen mégsem kellett lemondania a földrajztudományról: 1962 és 1967 között a Magyar Tudományos Akadémia Földrajzi Intézetének külső munkatársaként végzett kutatásokat.

„Abban az időben merült fel, hogy a hagyományos magyar megyerendszer helyett gazdasági régiókat alakítsanak ki, és a Balaton-vidék is egy régiót alkotott volna. Ennek a kutatásában vettem részt. Komoly anyagot állítottunk össze topográfiai, gazdaságföldrajzi témakörben a hozzám tartozó diákokkal – szerencsém volt, kiváló tanítványaim sokat segítettek a gyűjtőmunkában, és kialakult egy szakkör, akik nagy élvezettel végezték ezt a munkát. Mire azonban az 1968-as gazdasági reform kialakult, a régiók létrehozásának tervét már mindenki elfelejtette. A munkánk egyetlen terméke az 1965-ben Balatonfüreden megjelent monográfia volt, aminek a szerkesztését rám bízták. Amikor aztán 1967-ben áthelyeztek Tapolcára, ez az együttműködés is befejeződött.”

A tapolcai áthelyezés nem volt ennyire egyszerű ügy, a Megyei Tanács részéről már korábban igyekeztek hivatali munkára megnyerni őt.

„1960-ban már be akartak hozni a hivatalba. Akkor azt mondtam: ahhoz, hogy én megyei felügyelő legyek, ahhoz legalább tízéves pedagógiai tapasztalatra van szükségem, hogy a szemébe tudjak nézni annak, akit megbírálok. 1967-ben a megyei vezetést ezt hozta elő, hogy letelt a tíz év, vagy bejössz ide, vagy elmész Tapolcára.”

Tíz évig volt igazgató a tapolcai Batsányi János Gimnáziumban, amikor 1977-ben a Megyei Tanács elnöke behívatta. „Azt mondta: egyetlen kérésem van, hogy fogadd el az osztályvezetői állást. Nekem három évem van hátra a nyugdíjig – mondta az elnök –, azt szeretném, ha addig te lennél az osztályvezető, utána ha nem akarod ezt csinálni, oda mégy, ahova akarsz, minden segítséget megkapsz.”

A három év aztán hosszabbra nyúlt, egészen 1984-ig, amikor a Megyei Tanács elnökhelyettesévé választották. A párt döntését Pap János, a megyei bizottság első titkára sem ellenezte, bár azt megjegyezte, hogy nem tartja Navracsicsot kellően politikus alkatnak a feladathoz. Ebben az érintett maga is egyetért, ahogy fogalmaz, a politika nem része az értelmezési tartományának.

„A vezérelvem mindig az volt, hogy – matematikai példával élve – az embernek van tevékenységéhez egy »értékkészlete« egy »értelmezési tartományon« belül. Az értékkészletemet igyekszem a magam értelmezési tartományában felhasználni, de ami ezen kívül esik, azzal nem foglalkozok. A politikát sose tartottam értelmezési tartományomnak, csak abban az esetben, ha művelődéspolitikáról beszélünk.”

A rendszerváltozás előtti utolsó években járunk, amikor a változás szele már lengedezni kezdett, de még nem rázta erősen az ágakat. Nem lehetett nyíltan kritizálni a pártot, de kellő diplomáciai érzékkel tágítani lehetett a kereteket.

„A munkám végzése során a rendszerhez való kapcsolódást a partneri kapcsolatok határozták meg. Nekem szerencsés módon a politika tartományában mindig olyan partnereim voltak, akikkel lehetett együttműködni. A kulturális életben határozottan megszabták az irányvonalat, voltak nem kívánatos személyiségek, mint Csoóri Sándor vagy Czine Mihály, de én velük is tarthattam a kapcsolatot, tudtam – még hivatalosan is – együttműködni.”

A Vetési Gimnázium falai között 2015-benA Vetési Gimnázium falai között 2015-ben

Ekkorra azonban már csábította ismét a pedagógia. 1987-ben óraadóként tanított a mai Padányi, akkor még Kállai Éva Gimnáziumban, számtalan érettségi vizsga elnöki teendőjét látta el, 1989-ben pedig az akkor létrejött Vetési Albert Gimnázium első igazgatója lett.

„Ez volt a népesedés-politika csúcskorszaka, amikor a Ratkó-gyerekeknek megszülettek a gyerekei. 1987-88-ban megindult egy válság az oktatásban a gimnáziumok túlnépesedése miatt. Akkoriban a legelitebb iskolatípus a szakközépiskola volt, ami szakmát és érettségit is adott. Ez után jött a szakmunkásképző, ahol a jelentkezők tudták, mit akarnak kezdeni magukkal, mivel akarnak foglalkozni; és volt az a réteg, akik elhivatottságból, családi indíttatásból egyetemre akartak menni, ők lettek a gimnazisták. Ezzel a populáció egy jelentős részét lefedtük, de még mindig sokan voltak, akik semmit nem akartak: se szakmunkások nem akartak lenni, se szakközépiskolába, se egyetemre nem akartak jelentkezni – valamit kezdeni kellett velük is.”

„Ekkoriban felfutóban voltak a nyolcosztályos gimnáziumok, és az én törekvésem központjában is egy nyolcosztályos gimnázium létrehozása állt. Az igazgatásom ideje alatt kiépült a sport tagozat, a kibernetika szak – aztán később se a sport tagozat nem maradt meg, se a nyolcosztályos gimnázium, amit nagyon sajnálok; és ma már – nagyon helyesen – az idegen nyelv került előtérbe.”

Igazgatói mandátuma lejárta után, amikor hatvanévesen nyugdíjba ment, az iskolában még marasztalták: további hét éven át tanított filozófiát. Amikor arról kérdezem, mennyit változott a pedagógus hivatás azóta, hogy hatvan éve először tanári munkát vállalt, azt mondja, már harminc évvel ezelőtt is „az volt az érzésem, hogy az az iskolaszellem, amit annak idején a pedagógus pályafutásom első húsz esztendejében megéltem, már nem volt ugyanaz. A Vetési Gimnázium alapításakor még megpróbáltam felidézni azt a régi szellemet, ami egy nem poroszos, de nagyon határozott, nevelő-centrikus iskolát jelentett. Miután hatvanéves koromban nyugdíjba mentem, felkérésre még hét éven át tanítottam a filozófiát, ekkor éreztem már azt, hogy – és ez nem hátrány – szellemében más típusú lett az oktatás. Felszabadultabb, kevésbé szabályozott, és sajnos a szabadságból gyakran a szabadosság irányába haladt. Lényeges változáson ment át a tanár-diák viszony, a nemzedékek közötti kapcsolódás.”

Ha hívják, azóta is szívesen látogat vissza az intézménybe (ott volt a legutóbbi adventi ünnepségen is), ahol, mint mondja, rendre nagyon barátságosan fogadják. Az intellektuális és érzelmi kapcsolódás azonban már nincs meg – azok, akikkel annak idején az iskola alapjait lerakták, már nem dolgoznak, sokan sajnos már nem is élnek közülük.

A Pro Urbe díj átadása idén március 15-énA Pro Urbe díj átadása idén március 15-én

Ugyan 2001 óta nem tanít, Navracsics Tibor nyugdíjas éveit is aktívan tölti. Huszonkilencedik esztendeje intézi társasházuk ügyes-bajos dolgait közös képviselőként, bár mint megjegyezte, eredetileg csak egy évre vállalta a feladatot, még 1989-ben. Frissességét az egyre kiterjedtebb család (már dédunokával is büszkélkedhet) segít megőrizni, de rendszeresen találkozik volt kollégáival, tanítványokkal, diáktársakkal is. „Az életet, ím, megjártam” címmel könyvet írt, ami 2014-ben jelent meg, és amiben nemcsak saját magát, de saját példáján keresztül a XX. század második felének társadalmi és oktatásbeli változásait is bemutatja. Veszprém közéletében, a közoktatás területén végzett pedagógiai tevékenységéért, valamint példamutató vezetői munkájának és Veszprém város nemzetközi hírnevének öregbítéséért 2017-ben Pro Urbe díjat vehetett át.