2017. december 12., kedd
Gabriella névnap

Hajléktalanból milliomos

Névtelen senkiből egyik napról a másikra celebritássá válni a pletykalapokat leszámítva nem túl nagy dicsőség, sokkal inkább csak a feltűnési viszketegség eredménye. James Bowen esete viszont egészen más, sőt, tanulságos.

2007 kora tavaszán pedig még James Bowen is ugyanúgy csak egy névtelen arc volt a tömegben, mint te meg én, aki mellett szemvillanás nélkül elmész az utcán. Tulajdonképpen ő még annál is névtelenebb volt. A londoni utcazenész James hosszú éveken keresztül kábítószerfüggő volt, a családjával nem tartotta a kapcsolatot, esténként egy jótékonysági céllal működtetett hajléktalan otthon átmeneti szállásán húzódott meg, napközben pedig a Covent Garden környékén pengetett. Szegényes kis keresetéből egyik napról a másikra élt.

Aztán találkozott Bobbal, egy vörös színű, sebesült kóbor macskával, aki ápolásra szorult, és akit ahelyett, hogy ott hagyott volna, befogadott és segített neki talpra állni. És aki aztán valahogy a maga módján Bowennek is segített talpra állni.

Egy nap ugyanis, amikor James szokásosan elindult, hogy gitározással és énekléssel megkeresse a napi betevőt, a macska követte őt a buszra, az ölébe telepedett, és még akkor sem tágított, amikor a tömegen áttörve elértek a Covent Gardenhez, James placcára. Egész végig, amíg a gazdája zenélt, ő nyugodtan szemlélődött, James pedig estére a háromszorosát kereste meg annak az összegnek, amit korábban összekalapolt.

Ha szigorúak akarunk lenni, a cukiságfaktor egész egyszerűen hatott: Bob odavonzotta az embereket, meglágyította a szívüket és adakozásra bírt mindenkit. Olyannyira, hogy idővel a különös duó egy kisebb turistalátványossággá nőtte ki magát, Jamesnek sikerült nagyjából egyenesbe jönnie, később pedig egy újságíró, majd egy irodalmi ügynökség is megtalálta, aminek eredményeként megszületett a kettejük történetét bemutató Bob, az utcamacska című regény, majd a bestsellerré váló könyv nyomán tavaly év végén az azonos című film is elkészült.

Szóval James Bowen életében megtörtént a csoda: pár fontból tengődő hajléktalan drogosból mára milliomos lett, akit tévéműsorokba hívnak, újabb kötetei jelentek meg, több százezres rajongói táborral rendelkező közösségi oldala van, és a legfontosabb, hogy sikerült lejönnie a szerekről, ma már ő támogatja a hajléktalanokat és a szüleivel is rendbe hozta a kapcsolatát.

A cinikusak persze egyből rávághatják, hogy Bowen csupán egy óriási mázlista, aki jó hasznot húzott egy kóbor macskából. A valóság azonban néha nem ilyen cinikus. Leszokóban lévő szenvedélybetegként önmagáról sem mindig képes gondoskodni az érintett, nemhogy felelősséget vállalni másokért. Bowen mégis megtette. Orvoshoz rohangált a macskával, amikor alig volt pár fillére, féltő gondoskodással óvta az utcán és igyekezett jobb emberré válni miatta.

Óriási akaraterő és kitartás kell ahhoz, hogy valaki kilábaljon egy olyan gödörből, amiben Bowen is volt, és hogy akkor se adja fel, amikor már Bobbal közös életében, a látszólagos felszálló ág után jöttek a pofonok. Nem egy szépirodalmi mű az önéletrajzi regénye, a film pedig a most divatos koncepciók mellett a National Film Awards Legjobb brit filmnek járó elismerésével is csak kellemes családi mozinak tűnik, de az üzenetük miatt érdemes esélyt adni nekik.

Már csak azért is, mert így kicsit árnyaltabb képet kaphatunk az utcalakók világáról, akiket még mindig hajlamosak vagyunk egysíkúan nézni. James Bowen nem hallgat el semmit, és nem lesz egyből szuper jó fej a szemünkben sem, ahogy a többi társa sem, akik között ugyanúgy megjelenik a féltékenykedés, arra viszont rávilágít, hogy nem leírandó selejtek, akikért felesleges küzdeni. És Bowen története tulajdonképpen egy pici kritika arra is, hogy sokszor egy aranyos állat kell ahhoz, hogy meglássuk egy embert.