2017. december 13., szerda
Luca névnap

Vigyél el!

A Belau vasárnap esti veszprémi odüsszeája bizonyos szempontból hasonlított az ithakai királyéra: akadtak váratlan akadályok, de végül megtörtént a partraszállás.

Odüsszeusz tíz évig tartó utazása során számos kalandba keveredik, mire végre hazajut. Egy alkalommal a szelek királyától kapott bőrtömlő és társai balgasága nehezíti meg a helyzetét: a kíváncsi férfiak nem tudnak ellenállni, kinyitják a tömlőt, a hatalmas tengeri szeleket keltő viharok kiszabadulnak, Odüsszeusz pedig ismét elsodródik a céljától.

A Belau zenekarnak tengeri viharral nem kellett megharcolnia, de a vasárnap este jött eső velük is kibabrált egy kicsit és igencsak megcsappant közönség előtt kellett játszaniuk – noha az időjárási viszontagság lehet, ugyanúgy csak egy volt az akadályok közül.

Merthogy a formáció itteni fellépésének éppen az volt az előnye, ami a hátránya: az ingyenesség. Aki eljön a fesztiválra, az belehallgat a zenéjükbe, de nem feltétlenül ők jelentik számára a fő attrakciót. És emiatt a koncert elején úgy éreztem, hogy a Belau itt most nem fog tudni rendesen kibontakozni, a csapat által ígért elvágyódás pedig túlságosan is működik: az A38 hajón, egy füstös klubban vagy egy sofa session-ön sokkal nagyobbat üthetnének.

Pedig a zenekar eszképista stílusa valóban magával ragadó: a Balkán mediterrán vidékét idéző jegyek, Szécsi Böbe szopránja és az elektronikus hangszerelésű dallamok kellemes elegyben olvadnak össze és percek alatt repítik el az ember lelkét. Olyan dalok ezek, amelyekben el kell mélyülni, és amihez az élő hangzás kifejezetten remek muníciót ad. Kiváltképp a The Odyssey album énekkel társított dalai esetében: Spotifyról hallgatva amolyan ellazító lounge-os, chilles hangulatot teremtenek, a csapat előadásában viszont képesek az egész teret betöltve felpörgetni a hallgatóságot és arra sarkallni, hogy a könnyed ringatózást feladva komolyabb táncra perdüljünk.

Még akkor is, ha a Belau-n még érezhető a fiatal zenekarokra jellemző, amúgy nagyon szerethető bájos esetlenség: még nincs meg bennük az a vérprofizmus, amivel levezényelnének egy egész show-t, de határozottan értik és szeretik, amit csinálnak. Ez a fajta örömzenélés és lelkesedés pedig nagyszerű lendületet tud adni, és valahol a koncert felénél már valóban nem számított, hol vagyunk. A pergőbb ritmusú Wicked és a London Grammar Hey now című számának feldolgozása között a formáció valamikor észrevétlenül zárta a maga világába a borfesztivált, megindultak a kezek, a talpak ütemre verték a ritmust, és a testek is kilengtek ide-oda – nem az elfogyasztott alkoholmennyiség vonatkozásában. Éppen ezért volt számomra sajnálatos, hogy a Boat Party-ra tervezett együtténeklés hajótörést szenvedett az időközben megkétszereződött, de az eső után még csak részben eszmélő közönség oldaláról. Szerencsére a srácok ügyesen túllendültek a döccenőn, és a You and I záróakkordjai olyan magasságokban szárnyaltak, ahogy annak egy koncert megkoronázásaként kell.

Nem volt akadályoktól mentes ez az odüsszea, a koncert végi taps mégis őszintének, az elismerés és többek részéről a lelkesedés jeleként hatott. Szóval a magok el lettek ültetve, kevésbé viharos vizeken hajózva pedig akár még nagyobb élmény lehet a következő kaland.