2017. október 21., szombat
Orsolya névnap

Feljegyzések időrendben

  • kultúra
  • 2017.08.02
    04:33
  • Ecoport magazin
Kovács Endre fotóművész alsóörsi otthonában fogadott minket. Beszélgettünk pályája kezdetéről, svájci éveiről, kiállításairól, színházról és fotóművészetről, a Balaton-felvidékről és legfrissebb munkájáról.

A Nemzeti Galériában műtárgyfotózással kezdte a pályáját, majd különböző folyóiratoknak, könyvkiadóknak volt a munkatársa. 1969-től a Halász Péter által alapított híres Kassák Színház fotósa volt. Amikor az 1970-es években először Ön, majd a színház tagjai is elhagyták Magyarországot, külföldön is velük tartott még egy ideig. A színházi fotózás teljesen más műfaj, mint a műtárgyfotózás. Hatott ez a színházi közegben eltöltött néhány év a későbbi munkásságára?
Tulajdonképpen nem. A műtárgyfotózás egy szakma, a fotózásnak egy területe, amit én Petrás Istvánnál tanultam a Magyar Nemzeti Galériában. Emellett a színházzal egy régi gyerekkori barátság révén kerültem kapcsolatba. Az a munka, amit ott végeztem, az előadások dokumentálása volt. Elkísértem a társulatot külföldre is, egészen 1974-ig, amikor elköltöztem Svájcba. Ők 1976-ban hagyták el az országot, ezt követően dolgoztunk még együtt Rotterdamban, Párizsban és másutt is. 2015-ben ez a színházi anyag egy szubjektív visszaemlékezéssel egybekötve – amit én írtam – meg is jelent egy kötetben.

Svájcban, az ottani képzőművészeti főiskolán (Ecole Supérieure d’Art Visuel) film-video szakra iratkozott be és szerzett diplomát. Miért nem a fotóművészet mellett döntött?
Mivel fotós voltam, szerettem volna valami mást tanulni. Ez a szak valójában a fotóművészetre épült. Ez volt az egyik oka. A másik, hogy sokan elhagytuk akkoriban Magyarországot és létrejött kint egyfajta baráti társaság; nem csak Svájcban, hanem Párizsban, Németországban is. Akik ott voltak, filmeket is készítettek. Maga a főiskola kortárs művészettel foglalkozott. A szakot, amire én jártam, ma intermédia szaknak hívják, akkor multimédia volt a neve.

Milyen típusú filmeket forgattak és hol lehetett ezeket akkoriban látni?
Dolgoztam operatőrként, operatőrasszisztensként játékfilmben és dokumentumfilmben egyaránt. Francia rendezőkkel forgattunk és Franciaországban vetítették, itthon nem játszották ezeket a filmeket. Volt egy barátom, aki operatőr és rendező volt Párizsban, az ő segítségével kerültem be a stábba. Kis forgatócsoportokban dolgoztak, úgynevezett manufakturális filmgyártás folyt, teljesen más, mint amit a nagy filmstúdiók csinálnak. Egy-egy ilyen stáb öt-hat poszttal dolgozott, kis csapatok voltak.

Annak, hogy végül mégis a fotóhoz tért vissza, technikai vagy anyagi okai voltak?
Egy idő után azért hagytam abba a filmezést, mert nem lehetett belőle megélni. Nagyon esetleges dolog volt. Vagy volt munka vagy nem, és ha volt is, két-három hétnél nem tartott tovább. Helyette épületeket fotóztam építészeknek, és volt pár év, amikor önállósítottam magam; könyvkiadóknak, galériáknak készítettem műtárgyfotókat Lausanneban, Genfben.

Még a svájci évek alatt készültek 8 x 8 mm-es polaroid kép sorozatai.
Több polaroid sorozatot is készítettem, majd jóval később csináltam ún. pszeudo-polaroid sorozatokat is. Ezek alapja a polaroid kép volt, de a végeredmény computerrel készült. Még Svájcban vettem egy polaroid gépet, és elkezdtem vele fotózni. Akkoriban terjedt el ez a technika és én is szívesen kísérleteztem vele. Mostanában is készítettem polaroid képeket – az alapanyag ugyanis egy holland cégnek köszönhetően ismét beszerezhető –, melyeket a facebook oldalamon meg is lehet nézni.

Találkozott személyesen többek között Kassákkal, Juhász Ferenccel. Írók, költők, képzőművészek társaságában töltötte már a gyerekkorát is. Ki az, akinek a munkássága hatással volt Önre?
Aki a legnagyobb hatással volt rám, az Szentjóby Tamás. Hosszú éveken át nagyon jó barátságban voltunk, ami most sem szűnt meg, csak ma már ritkábban tudunk találkozni. Fontos azonban leszögezni, hogy annak, amit én csinálok, nem sok köze van Tamás munkáihoz. A hatást ez esetben inkább úgy értem, mint egyfajta beavatást a gondolkodásba és a látásmódba. Ez volt számomra rendkívül meghatározó a vele való találkozásban.

Mikor hazajöttek 1993-ban, hogyan fogadták itthon? Nehéz volt visszakerülni a művészeti életbe?
Amikor hazajöttem, Alsóörsön telepedtem le a feleségemmel, és szőlővel kezdtem foglalkozni. Egy idő után lettek barátaim, később Veszprémben megismertem a Művészetek Házát, de ehhez mind idő kellett. Amikor már elindultak a tárlatok, hozta egyik a másikat maga után. 1993 és 1996 között nem volt kiállításom, ugyanis nem is nagyon fotóztam ekkoriban. Integrálódnom kellett ebbe a világba, amihez rengeteg energiára volt szükség. Később aztán bemutatkoztam a Ludwig Múzeumban (Baksa Sós Vera rendezte a kiállítást), a Vaszary Villában Balatonfüreden, a Fővárosi Képtárban és több alkalommal Veszprémben is. Viszont egy tanácsot nem fogadtam meg, amit a kezdeti években kaptam. Azt mondta egy kedves ismerősöm, hogy ha itthon karriert szeretnék építeni, hetente legalább három vernisszázsra el kell mennem Budapesten. Ezt nem vállaltam.

Miért pont Alsóörsre esett a választásuk?
Véletlen volt. Kerestünk egy házat itt a Balaton-felvidéken és valaki ezt ajánlotta. Eljöttünk, megnéztük, majd megvásároltuk. Egy présház volt, és mi alakítottuk át, bővítettük. Akkor még volt lakásom Pesten, nem döntöttük el azonnal, hogy hol fogunk lakni.

Végignéztem a kiállításai címét (például időről időre, Időszaki felejtés), köteteket, amiket kiadtak (Feljegyzések időrend nélkül, Ideiglenes Amnézia) és úgy érzem, hogy az idő valamilyen szinten központi téma vagy gondolatkör, de nevezhetnénk szervezőerőnek is a képeinél.
Biztos, hogy így van, bár tudatosan erre soha nem törekedtem és belülről ezt nehezebb megítélni, ugyanis az egyes sorozataim darabjait több évig fotóztam, mire összeállt egy-egy anyag.

Az évek során több kötete jelent meg, melyek a Balaton-felvidéket mutatják be. Mit jelent ez a táj az Ön számára?
Legutóbb egy vöröskőről szóló albumom jelent meg. Ezt a témát közel tizenöt évig fényképeztem, leginkább szórakozásból. Elmentem egy-egy kirándulásra, és amit útközben láttam – a legkülönbözőbb tárgyak készültek permi vörös homokkőből –, lefényképeztem. Ennek köszönhetően az évek során közel hatszáz kép gyűlt össze a Balaton-felvidék jellegzetes építő- és díszítőanyagáról. Persze voltak az anyagban ismétlődések, hiszen akadtak olyan tárgyak, mint például a vöröskőből faragott kerékvető, melyből több százat is találtam. A Balaton-felvidék most már az otthonom, itt vagyok otthon. Sok szép táj van Magyarországon másutt is, de ezt szeretem a legjobban és itt találtam sok barátot.

Min dolgozik jelenleg?
A minap felkért Likó Marcell, a Vad Fruttik énekese, hogy készülő lemezükhöz készítsem el a lemezborítót. Örömmel vállaltam, mert az együttes dalait kedvelem, a Bunkerrajzolót pedig olvastam és színházban is láttam, mindkettő tetszett. Kiállítás is tervben van, de arról még nem szeretnék konkrétumokat mondani, mert még folynak a tárgyalások.

KOVÁCS ENDRE fotóművész 1947-ben született Budapesten. Fényképészeti tanulmányokat folytat, majd a Magyar Nemzeti Galéria, a Kassák Színház, különböző folyóiratok, könyvkiadók munkatársa és fotósa lesz. Az 1960-70-es években részt vesz a magyar avantgárd mozgalmakban. 1974-ben Svájcban telepszik le és itt filmkészítéssel kezd el foglalkozni, miközben a fotózást sem hagyja abba. Az 1990-es években visszaköltözik Magyarországra, azóta Alsóörsön él. Műveit egyéni és csoportos kiállításokon Európa szerte és Magyarország számos városában láthatta a közönség.

Dohnál Szonja | Fotó: Babják Tamás