2017. október 21., szombat
Orsolya névnap

Garantált az izomláz

Még ott is, ahol korábban nem is sejtettem, hogy napokkal később is fájhat. Nem bántam meg, mert biztos, hogy nem első alkalommal merészkedtem deszkával a vízre. A SUP után idén egy másik vízisportot, a wakeboardozást próbáltam ki.

Nem, a címlapfotón sajnos nem én vagyok. De ha csak annyit kérne leírnom, hogy milyen volt életem első wakeboardozása, annyit írnék, hogy . Vagy felemelő. Vagy izgalmas. De akkor már vége is lenne a cikknek, és a kutyát nem érdekelné, hogy milyen, amikor első alkalommal bénázik próbálkozik valaki a vízen egy lábára csatolt deszkával, miközben 30km/órával húzza őt egy kötél az ötpontos pályán.

Ám mielőtt még belemerülnénk az élménybeszámolóba, íme egy kis történelem: a wakeboardozásnak alapvetően két fajtája létezik. Egyik a kötöttpályás, míg a másik a motorcsónakos. Maga a sport kábeles(kötöttpályás) elődje az ötvenes években pattant ki egy német mérnök fejéből, aki azért fejlesztette ki a rendszert, hogy egyszerre sokan tudjanak vízisíelni sorban állás nélkül, egymás után, folyamatosan. Sokáig ezt így is használták.

A rendszert a ’80-as években egy szörfös annyival fejlesztette tovább, hogy nem sílécekkel, hanem deszkával merészkedett a vízre, amelyet később tovább fejlesztett, hogy alkalmas legyen a vízen való vontatásra. És mint oly sok minden, ebből is őrület lett, mely mára világszerte töretlen népszerűségnek örvend. Azóta a profik már nem csak húzatják magukat, hanem különböző boxokon és kidobókon repülve trükköznek, akárcsak a görkorisok, vagy a gördeszkások.

Nagyjából így:

Magyarországon is létezik néhány ilyen pálya, jómagam egy tapasztalt barátommal nem a Veszprémhez legközelebbit, hanem a velencei Venice Beach Cable Parkot választottam tanulásom helyszínéül. Itt még a part és környezet is hasonló, mint az igazi Venice Beachen: sportos fiúk, mosolygó, csinos lányok, fagyi, hideg sör, egy kis edzőpark, és hangulatos zene.

Szóval a wakeboardozást úgy kell elképzelni, mint a vízisíelést azzal a különbséggel, hogy nem két lécen húzatja magát az ember, hanem egy nagyobb, snowboard deszka-szerűségen. A motorcsónakos verziónál tiszta sor: a csónak megy elöl, mi meg utána.

Nade a kötöttpálya! Az más tészta.

Jelen esetben öt oszlop állt ki a vízből, amelyek felül kábeles összeköttetésben vannak egymással. A kábel a sífelvonóhoz hasonlóan folyamatosan megy, nekünk pedig az onnan kilógó kötelet megmarkolva kell elindulni, és ha szerencsések/ügyesek vagyunk, nem az első liter vizeket benyelni, mint ahogy én tettem.

Persze a jó ütemérzék sem hátrány, és az sem, ha figyelünk arra, amit a tapasztalt „kollégák” mondanak a startról. Mint oly sok minden, itt is a "coelhói" értelemben vett elindulás a dolog legnehezebb része. Kívülről egyébként ez elég egyszerűnek tűnik.

Az első indulásomról egy mókás felvétel is készült:

Extrémsportos múltamban és egyensúlyérzékemben bízva nem a tanulóórára fizettem be, hanem a szó szerinti mélyvíznek számító haladóra. A kezdőórák annyiban nyújthatnak fogódzkodót, hogy a pálya lassabban megy, és előtte mindent elmagyaráznak, mit hogyan kell. Mélyvízben tanul meg úszni az ember- gondoltam magamban.

Mint később kiderült, az extrémsport-pályákon eltöltött éveknek pontosan semennyi hasznát nem vettem se az indulásnál, se a vízen haladásnál. Maximum annyit, hogy egyáltalán nem volt bennem félelem egy esetleges bukástól.

Mivel nem volt mellettem oktató, csak jóbarátom tanácsaira, a körülöttem lévő, egyébként vadidegen, de abszolút segítőkész többiekre, és magamra számíthattam. Utóbbinak meg volt az az előnye, hogy első kézből, és nagyjából 4-5 esés után, saját bőrömön tapasztalhattam, hogy mi az, ami működik, és mi nem.

Mint azt magamon, és más kezdőkön is megfigyeltem, indulásnál a „kötélhúzó reflex” egyből bekapcsol, és ösztönből megpróbál az ember ellentartani, pedig nem kéne. Egyik titka a sikeres startnak, hogy hagyni kell magunkat kicsit előre bukni, onnan már „csak” a vízen kell kiegyenesedni, és már utazunk is. Az elmélet gyakorlatban is működött.

Mivel a testnek folyamatosan tartania kell magát a vízen, és kapaszkodni a kötélbe, az izmok folyamatosan feszített állapotban vannak. Másnapra olyan helyeken is izomlázam lett, amelyekről korábban nem is sejtettem, hogy létezik és fájhat- annak ellenére, hogy rendszeresen járok edzeni. Napokkal később a kezeimben, lábaimban és a hasamban is éreztem a mikro-izomszakadásokat.

A wakeboardozás fárasztó sport. nem árt, ha jó kondiban van az emberA wakeboardozás fárasztó sport. nem árt, ha jó kondiban van az ember

A befizetett első két óra alatt 8 próbálkozásból 4-szer sikerült nem egyből arcra esni indulásnál. Aznapi kitűzött célom volt, hogy legalább az ötpontos pálya első oszlopáig eljussak. Nos, ez egyszer sem sikerült, viszont voltak alkalmak, mikor a parttól több mint száz méterre eljutottam. Ezt sikernek éltem meg, hisz amikor már a vízen voltam, nagyon élveztem. Igaz, hogy elestem, de egyáltalán nem érdekelt, mert végre haladtam!

Nap végére rendesen elfáradtam, főleg azért, mert az esések után többször is ki kellett úsznom a partra. (Egyébként ha a pálya másik végén bukik az ember, jön a motorcsónak, és kimentenek, de nálam ez a „veszély” nem fenyegetett.)

Biztos vagyok benne, hogy visszatérek még, és túlzás nélkül állíthatom, hogy új kedvenc született a Velencei-tó partján. Érdemes kipróbálni azoknak, akik egy kicsit bátrabbak az átlagnál, és hajlandók időt és a vízibiciklizésnél több pénzt szánni arra, hogy egy nem mindennapi nyári sportot próbáljanak ki.

A teljesen kezdők pedig ne legyenek olyanok mint én,

hogy egyből a gyors pályán indulnak, használják ki inkább a park által meghirdetett tanulóórákat. Számos csalódástól megkímélhetik magukat, ha biztos alapokat fektetnek le, hisz később nem fosztják meg magukat ennek az igazán élvezetes és izgalmas sportnak az élményétől.

A címlapfotóért köszönet Bodoki Rolandnak, a Venice Beach Cable Park tulajdonosának.