– El kell ismerni, meglehetősen sokrétű az érdeklődési köre. Mégis hogyan alakult ki a vonzalom önben ezek iránt a területek iránt?
– Az embernek két lába van. A műszaki terület iránti érdeklődésem valószínűleg a családban gyökerezik: szüleim mérnökök voltak, én a Lovassyban matek szakra jártam, elég egyenes út vezetett a tanárságig. Eredetileg villamosmérnök végzettséget szereztem, majd villamos műszaki tanár lettem. Szeretek tanítani, jól esik. Emellett mindig is érdekeltek az emberek. Létezik egy CSAKIT: Csoportanalitikus és Kiképző Társaság nevű szervezet, ahol csoportvezető lettem – pszichoanalitikus, önismereti csoportokat vezettem egészséges embereknek. Ahhoz ugyanis, hogy valaki betegekkel foglalkozhasson, orvosi vagy pszichológusi végzettségre van szüksége, ami nekem nincs. 15 évig tanítottam személyiségfejlesztést a Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola szociális munkás szakán, Pesten tartottam táncterápiás foglalkozásokat, majd drámapedagógiával kezdtem el foglalkozni.
– Ma hogyan kapcsolódnak ezek a tevékenységek az életébe? Kezdjük ezúttal a végén, a drámapedagógiával!
– Rendszeresen tartok felnőtt tanfolyamokat, illetve nemrégiben elvégeztem a Pannon Egyetem drámapedagógia képzését, hogy legyen róla papírom. A drámapedagógia alapját egyébként a játékok képezik, viszont mondjuk a zene alapjának számító skálázástól abban különbözik, hogy ezek örömszerző tevékenységek, amelyekkel különböző területeket is lehet fejleszteni: például az együttműködés képességét, vagy akár az érzékszerveket. Ez egy közös kincs, amit a színjátszás is használ, de az egykori úttörő mozgalmak és a cserkészek is. A drámapedagógia komolyabb, összetettebb része a tanítási dráma, amikor valamilyen konkrét történetet járunk körbe a gyerekekkel. A színjátszással ellentétben ilyenkor nem a nézőknek játszunk, hanem a résztvevők önmaguknak, a játék során pedig a szereplők egy képzeletbeli világot építenek fel, ahol olyan konfliktusokkal találkoznak, amelyekkel egyébként az életben is, csak itt ez védett körülmények között történik meg. Éppen ezért viszont olyan tapasztalatokra tehetnek szert a szereplők, amelyet a való életben is hasznosíthatnak.
– Ha már történeteknél tartunk, Allotrópia és Casting címmel egy-egy drámát is jegyez. Hol találkozhatunk ezekkel a darabokkal?
– A Castingot korábban bemutattuk a veszprémi Alig Színpaddal, játszottuk többfelé, Budapesten is, előadta a magyarkanizsai színjátszó csoport, jelenleg egy szegedi társulat játssza, akik a nyáron Velencére is elhozták az előadást. Ez egy négyszereplős szappanopera, a történet is arról szól, hogy egy szappanoperához tartanak szereplőválogatást. Az Allotrópia kicsit kilóg a színházi világból, az egy válás történetét meséli el egy asztal körül ülve szintén négy szereplőn keresztül. Korábban a büki Sok-szín-pad nevű amatőr társulat játszotta, illetve több fesztiválon is szerepelt.
– Honnan jött az írás ötlete?
– Világéletemben írtam, csak mindig mást. Dolgoztam az írott sajtóban is, rögtön végzés után egy évig gyakornok voltam Győrött a Kisalföldnél. Piszok rossz újságíró voltam mondjuk, gyorsan ki is estem. Aztán a RadioJam külsős újságírója voltam – és elég sok dráma órát írtam, publikáltam a Drámapedagógiai Társaság hivatalos lapjában, a Drámapedagógia Magazinban, hosszú évekig voltam amatőr színjátszó a Veszprém Megyei Amatőr Színjátszók Egyesületében. Egyszer csak úgy gondoltam, megpróbálok írni színpadra is.
– Van még ötlet a tarsolyában?
– Most fejeztem be egy monodrámát. Pillanatnyilag elég pocsék, de remélhetőleg lehet még rajta javítani. Nem vagyok az a típus, akinek rengeteg ötlete van, de amikor akad, azt igyekszem megbecsülni.
Pillanatkép a Casting c. előadásból
– Említette, hogy a drámapedagógiát megelőzően a terápiás foglalkozásokban merült el, tartott táncterápiát is. Miként kell ezt elképzelni?
– A táncterápia lényege, hogy amikor a lelkünk mozdul, a testünk is vele mozdul, és a testünk mozgásának változásaival együtt járnak belső változások, amelyek hatnak egymásra. Van olyan ága a táncterápiának, amikor a hagyományos táncból indulunk ki. Én Nagy Mártontól tanultam, ő azt mondja, hogy a táncterápia inkább a pantomimmal vagy ösztönös mozgással van kapcsolatban. Összességében minden művészetterápiához hasonlóan a táncterápia is arra mutat rá, hogy míg a verbális nyelvben a szociális kényszerből fakadóan nagyon ügyesen megtanulunk hazudni önmagunknak és másoknak is, a nonverbális formák sokkal őszintébbek és így több minden elérhető. Nagyon jól hazudni a testével csak egy kitűnő színész vagy egy elfogadható politikus tud, a hétköznapi emberek nem.
– A tánc önmagában is érdekli?
– Abszolút nem. Nézőként igen, de egy táncszínházi előadást nem tudnék összerakni, falábú vagyok.
– Ezek szerint az imént említett tevékenységeknek nem a művészi oldala érdekli önt, hanem inkább az emberi természet, amely megmagyarázza a tanítással való kapcsolódást is.
– Van az embernél érdekesebb?
– És mi az emberekben a legérdekesebb?
– Az őszinteség. Nem ismerek szebbet az őszinte emberi megnyilvánulásnál, történjen akár mozgásban, szóban, festészetben, zenében vagy a sportban. Amikor valaki odateszi magát és önmagát adja, az nagyon szép.
– Jelenleg az ismert meseterapeutától, Boldizsár Ildikótól tanul meseterápiát. Milyennek élte meg a vele való találkozást?
– Ildikó egy szenzációs személyiség, egy igazi boszorkány, de persze jó értelemben. Hatalmas tudással rendelkezik és egy számomra nagyon érdekes életszemlélettel – mint ember és szakember is olyan személy, akire érdemes felnézni.
– Mesélne róla, pontosan mi a meseterápia lényege?
– Ildikó eredetileg mesekutató, nem pszichológus, aki úgy véli, a népművészet többi eleméhez hasonlóan a mesék is kerek egészet alkotnak és olyan, évszázadok, akár évezredekalatt lerakódott tudást tartalmaznak, amelyek a mai ember számára is fontos tapasztalatokkal bírnak. Módszerének egyik alapja, hogy a mesék valaha nem gyerekeknek szóltak – ez csak korunk sajátossága –, hanem 14 év felettieknek, azaz fiatal felnőtteknek, felnőtteknek, a mesebeli történések pedig belső történések, fontos belső tanulsággal bírnak, amelyeket akár terápiára, fejlesztésre is lehet használni. Ha például én elvégzem ezt a 120 órás tanfolyamot, alkotó-fejlesztő meseterapeuta címet kapok.
– Ezek szerint nemcsak a tudás öröméért végzi el a tanfolyamot, hanem alkalmazná is a megtanultakat.
– Amennyire tudom, de fogalmam sincs, mennyire van erre lehetőség Veszprémben.
– A többi terápiás tevékenységét tudja alkalmazni itt?
– Azokat sem tudom, mert egyszerűen nem értek ahhoz, hogy eladjam magam. Az már egy harmadik terület, amihez nincs végzettségem és nem is érzek hozzá affinitást.
– Az iskolában tudja kamatoztatni a tudását? Szakít rá időt, hogy munkaidőn kívül foglalkozzon a gyerekekkel, ha igénylik?
– Minden, ami az ember személyiségét meghatározza, befolyásolja a munkában is, de bevallom őszintén, munkaidőn kívül nem szakítok már erre időt a gyerekekkel. Nagyon becsülöm azokat, akik rengeteg időt tudnak erre fordítani, én viszont azt tartom szem előtt, hogy munkaidőn belül a lehető legjobban végezzem a dolgom.
– Az említetteken kívül rengeteg egyéb tanfolyamot is elvégzett, például bűnmegelőzéssel, médiaismerettel, pályázatkészítéssel, informatikával kapcsolatban. Miért olyan fontos önnek a tanulás? A folyamatos ismeretszerzés nélkül nem is érezné jól magát a bőrében?
– Egyszerűen érdekesnek tartom a tanulást, hogy mindig szélesítem kicsit a látóköröm. Nagyon szeretek lustálkodni is, de szeretem ezeket a dolgokat, mert mind – még az informatika is – kapcsolódik az emberhez.
– Arra nem gondolt, hogy inkább a terápia vonalán indul el és azt teszi főállássá? Akkor koncentráltabban foglalkozhatna az emberi lélekkel…
– Ez megint csak azzal van összefüggésben, hogy nem tudom eladni magam. Amikor például csoportos drámapedagógiás foglalkozást tartok, ott nem a résztvevők fizetnek – számukra ingyenes –, nem ők adják a megbízatást. Ahhoz viszont, hogy megbízatást szerezzek, egészen más kvalitások kellenek – ami bennem nincs, mert nem szeretem az önfényezést –, vagy egy tisztességes menedzser. Ha egyszer kilóg a szekerem rúdja az oktatásból, úgyis arra indulok el, de a tanítás most egy fix állás, amit persze ugyanúgy szívesen csinálok, mint a másik tevékenységeket, ha van lehetőségem rá.
– És ezekre a tevékenységekre miként tekint? Munkaként vagy hobbiként?
– Élvezetes munkaként, amit nagyon szeretek csinálni, de számomra ezek nagyon komoly dolgok is, amit a lehető legjobban kell elvégezni, mert ilyenkor úgy érzem, hogy ki kell szolgálnom azokat, akikkel dolgozom. De ez nem zárja ki az örömet.
– Ha mégis csak egyet választhatna közülük, mi lenne az?
– Nem vagyok hajlandó választani közülük. Gyerekként se választottam egy példaképet, amikor az iskolai feladatban ezt kérték, és akkor sem, amikor nem hittek nekem és másodszor is megíratták velem.
– Ha valaki szeretne önnel kapcsolatba lépni, hogy teheti meg?
– Az interneten, Facebookon könnyen elér.
