2017. december 15., péntek
Valér névnap

Felzárkózunk oda, ahol a magyarországi bábjátszás elitje van

2018. február 1-jétől Szőke Kavinszki András, a Kabóca Bábszínház társulatának tagja veszi át az intézmény vezetését. A teátrum jövőbeli igazgatójával többek között fő elképzeléseiről, a bábszínház közösségéről és pozíciójuk megerősítésétől beszélgettünk.

Miért pályázta meg az igazgatói posztot?

– Ez egy hatalmas kihívás, de kiindulva mindabból, amit eddig tapasztaltam, valamint tanulva a saját magam és mások hibáiból is úgy érzem, talán megértem a feladat ellátására. Úgy vélem, ez felvértez mindazzal, ami szükséges ahhoz, hogy olyan jövőt és olyan utat építsek fel a színház számára, amelyen keresztül elérhető a kitűzött cél.

– Pontosan mit ért saját maga és mások hibái alatt?

– A színház egy olyan műfaj, ahol minden az emberi kapcsolatokról szól, a színházon belüli és azon kívüli kommunikációról. És bár egy nyelvet beszélünk, nem vagyunk egyformák, nem mindenben értünk egyet, amiből félreértések adódhatnak, elsikkadhatnak dolgok. Ha nem nézünk a dolgok mélyére, pusztán a szavak szintjén elcsúszhatnak lényeges dolgok. Ezt illetően úgy érzem, követtem el hibákat én is és talán a környezetem is, de általánosságban is azt látom a világban, hogy elbeszélünk egymás mellett. Mindenképpen egyértelmű kommunikációra van szükség.

– Mindezek alapján igazgatóként mik a fő elképzelései és céljai?

– Nagyon fontosnak tartom, hogy

a bábszínháznak egy olyan közösségalkotó térré kell válnia, amiben a családnak, és azon belül a gyereknek főszerep jut.

Mindennek, ami a bábszínház körül történik – nem csak az előadásoknak –, a közösséget kell képviselnie: úgy a konkrét bábszínházi közösséget mint az őt átölelő városi közösségét. Azzal, hogy Veszprém városa és a kollégáim bizalmat szavaztak nekem, nagyon nagy felelősséggel ruháztak fel, és ezt csak úgy lehet meghálálni, ha tisztességgel szolgálom ezt a közösséget, és a közös ügyünket, amit bábszínháznak hívnak.

Korábban a Kabóciádén / Fotó: Kabóca BábszínházKorábban a Kabóciádén / Fotó: Kabóca Bábszínház

– A gyakorlatban mennyire szeretne újítani?

– Nem biztos, hogy feltétlenül újítani kell. Ami eddig jól működött, azt meg lehet tartani, és arra építeni, illetve a család és az iskola részéről érkező visszajelzések alapján javítani és átértékelni a működést. Mindenképpen egy új korszak fog kezdődni a Kabóca életében, ami valószínűleg egy új arcát fogja mutatni. Szeretnék minél közelebb kerülni minden érintetthez: a gyerekekhez, a családokhoz, a pedagógusokhoz, de akár említhetném az egyházat is. Úgy gondolom, hogy a kultúra érdekében a színház, az egyház és a tanügy szorosan együttműködve tudja egymást erősíteni. Támogatnunk kell egymást, már csak azért is, mert a világban tornyosuló problémák mind ugyanoda vezethetők vissza, mindenki a létünket fenyegető problémákra keresi a megoldást. Azt is észre kell venni, hogy a gyerekek a legsérülékenyebbek és védelemre szorulnak. Nem tudjuk elzárni őket a mindennapi valóságtól, tanúi mindannak, ami a családban történik, annak a brutalitásnak, ami a környezetükből fakad, ami az utcán, a tömegmédián keresztül árad feléjük. Azzal viszont kevesen foglalkoznak komolyan, hogy mindezt miként tudják feldolgozni, felnőttként nem is tudjuk, mi zajlik le bennük. Éppen ezért szükség van olyan biztos pontokra, mint az egyház és Thália temploma, a színház, ahol ez a problematika terítékre kerül, és fel lehet oldani a feszültségeket, félelmeket. A színházi aktus – akárcsak a templomban az ima –, az itt és mostról szól, arról, hogy egy időre félretesszük a problémáinkat és átadjuk magunkat a művészetnek, az átszellemülésnek. A gyerek is hasonlóképpen működik. Ő teljesen belemerül abba, amit éppen csinál; később megtanítjuk neki, hogyan ossza be az idejét, de az itt és most számára nagyon fontos. Ha ez elvész, már nem vagyunk többé gyerekek és nem leszünk képesek maximálisan megélni életünk fontos pillanatait. A színház ebbe az állapotba repít vissza, főleg a gyermeken keresztül.

– Lényegében tehát a színházi nevelésre szeretne nagyobb hangsúlyt fektetni.

– Így van. Eddig is voltak színházi nevelési programjaink, de még jobban szeretném ezt erősíteni drámafoglalkozásokkal. Mert egy előadás önmagában csak problémafelvetés, de ahhoz, hogy a gyerek megnyíljon, befogadja a témát és feldolgozza, egyre nagyobb szükség van ezekre a foglalkozásokra. Napjainkban épp a kommunikáció lényegét veszítjük el, a közösségben átélt élményektől, a mesélés örömétől fosztjuk meg magunkat: helyette a technikai kütyük, a virtuális világ uralkodik az életünkben, a gyerek többet kommunikál a digitális világgal, mint a szüleivel, a társaival. A színház ezért is fontos: egy olyan közösségi tér, ahol közösen vélekedünk valamiről, egyszerű szemkontaktus révén, ősi kommunikációforma, de még nem találtak fel ennél jobbat.

– Összességében tehát fog eszközölni némi változást az eddigi irányvonalban.

– Nem az a cél, hogy változzon, hanem hogy tudatosan építkezzünk, legyen egy közös célunk, és ha ez változást eredményez, az nem baj.

Azt szeretném, hogy azonosan vélekedjünk a kollégákkal arról, miként szeretnénk színházat csinálni, és hogy mindenki megtalálja benne a helyét.

Nekem nincsenek személyes álmaim, az a fontos, hogy másokat hozzásegítsek az álmai megvalósításához, hogy megteremtsem ennek a feltételeit, aminek nyertese a közönség, a gyerekek.

– Ha már közös gondolkodásról van szó, nem mehetünk el a tény mellett, hogy az utóbbi években több mocorgás is volt a társulatban. Mit kíván tenni azért, hogy stabil maradjon a csapat, és valóban megvalósulhasson ez az együttgondolkodás?

– Rövid távon elsősorban az a célom, hogy a most meginduló váltás zökkenőmentesen történjen, a még működő projekteket végigvigyük, közben pedig nekiláthassunk a következőknek. A hosszú távúakat még pontosan nem látni, de úgy gondolom, mindenki megtalálhatja a helyét, ha képes a többséggel együttműködni a közös cél érdekében és integrálni magát a közösségbe.

Ehhez viszont sok minden szükséges. Azt szeretném, ha a bábszínház egy olyan tér lenne, ahol nem csupán könnyed játszadozás folyik, hanem minőségi szórakozást nyújt a gyereknek, és az is megtalálja a számítását, aki igényes előadásra vágyik. Ennek a hátterében mindig egy jól működő alkotó munka vagy egy művészi attitűd áll, amit viszont csak úgy lehet megvalósítani, ha garantáljuk az alkotók szabad áramlását. Neves, jó alkotókat szeretnék foglalkoztatni, akik várhatóan megkövetelik a szakmai minimumot. Ez eléggé kiszámíthatatlan folyamat, de az bizonyos, hogy mindenkinek fejlődnie kell szakmai téren. A jó pap holtig tanul, nem lehet hátradőlni és ülni a babérjainkon.

A szakmai és személyiségfejlődés számomra lényeges, és mint mindenkinek, nekem is vannak hiányosságaim, ezért ha módomban áll, igyekszem képezni magam. Mert a színházban az a kijelentés, mint a futballban sosem igaz: „Rosszul játszottunk, de győztünk.” Ha mi rosszul játszunk, veszítünk – de főleg a közönség. Nekünk mindig jól kell játszani. Az persze fontos, hogy mindig a játék öröme vezéreljen, és a tudás erre épüljön, mert így lehet az előadás örömforrás a közönség számára is.

– Visszacsatolva a társulati mozgolódásra, ezek szerint a vérfrissítés alapvetően jó, és szeretné bővíteni a társulatot?

– Igen, de rögzített működési keretek szabályozzák, hány tagú lehet a társulat, ezen nem nagyon lehet változtatni. Vendégművészekkel viszont van lehetőség bővíteni, frissíteni a keretet. Azt szeretném, ha a rendezőknek lenne merítési lehetőségük. Ez egészséges konkurenciát is teremtene, illetve jobban felmérhető, kinek milyen irányba kell még fejlődnie. Tehát

a 6 fős állandó társulat mellé csatlakozna 2- 4 meghívott vendég. Hosszú távon ez lehetőséget nyújtana a megújulásra, ütőképesebbé tenné a társulatot.

– Az előadások helyszínét tekintve mennyire szeretné tágítani a horizontot? Itt van például a pápai Pegazus Bábszínház, akik szinte az egész megyét lefedik, míg a Kabóca Bábszínház mintha elsődlegesen Veszprémre és a térségre koncentrálna, illetve időnként az ország távolabbi pontjain is fellépnek.

– Úgy vélem, Veszprém városa azért áldoz a bábszínház fenntartására, hogy a várost, illetve a megyét szolgáljuk, aminek örömmel eleget teszünk. Szerintem csak akkor kellene az ország távolabbi pontjain játszanunk, ha itt becsülettel elláttuk a feladatunkat, először is e tekintetben kell erőfeszítéseket tennünk. Mindent el kell követnünk annak érdekében, hogy itt helyben elfogadjanak és befogadjanak minket. Meg kell győznünk a közösségünket, hogy az ő érdekeit szolgáljuk. Ha ez sikerül, akkor már nem igen lesz szükség, meg lehetőség sem távolabb menni, csak oda és annyit, amennyi az egészséges színházi működésből természetes módon adódik. Én alapvetően jobban pártolom azt, hogy helyben lássuk el a feladatunkat. Szerencsére a város részéről is nagy a támogatottságunk, számomra bámulatos volt például, hogy legutóbb a mesefesztiválon milyen pozitívan és alázattal csatlakoztak hozzánk egyes politikusok, városatyák és intézményvezetők. Éppen ezért elhatároztam, hogy mindenféle kapcsolatlehetőséget felkutatok, hogy megerősítsük a pozíciónkat a városban.

Nagyon fontosnak tartom, hogy a városközpontban is rendszeresen jelen legyünk, és rendelkezzünk ott egy állandó játszóhellyel.

Mert ott van pezsgés, ott koncentrálódik a kultúra, és bár a mostani játszóhelyünknek is fontos rendeltetése van, sokkal örvendetesebb, ha a belvárosba viszi a gyerekeket a busz az előadásainkra, hiszen ott található minden, amire a város leginkább büszke lehet. Úgy válhatnak lokálpatriótákká a gyerekek is, ha folyamatosan ezekkel szembesülnek.

– Tehát ha jól értelmezem, nem tekinti konkurenciának ilyen szempontból a Pegazus színházat.

– Szerintem a konkurencia egészséges, és az csak jó, ha a közönségnek van miből választania, ráadásul ez minket is arra sarkall, hogy minőséget hozzunk létre, hogy legyen egy izgalmas arculatunk. Egyébként Veszprém megye országos viszonylatban is elég erős kulturális vásárlóerővel bír ahhoz, hogy jól elférjünk egymás mellett. Az viszont biztos, hogy a pozíciónkat meg kell erősíteni, főleg a kisiskolások körében. Elképzelhetetlen, hogy az ő kulturális életükben ne legyünk jelen, hiszen eleve arra vagyunk berendezkedve, arra lettünk képezve, hogy szélesebb réteget szolgáljunk ki. Mert a gyerek fejlődése rétegesen történik, és nem szabad minden korosztályt egy nagy csoportba ömleszteni gyerekszínház címszó alatt. Képesek vagyunk egy széles palettát kiszolgálni, olyan programkínálattal kell előállnunk, ami érdekes, izgalmas lehet a kisiskolások számára is. Ezért is szeretném felkeresni a tanintézmények képviselőit, hogy közösen gondolkodjunk erről.

– Tantermi előadásokban is gondolkodik?

– Nem zárkózom el előle, de az előadásaink javarészt kőszínházi keretek között jönnek létre, ha onnan kiragadjuk őket, veszítenek az értékükből. Ha pedig eleve tantermi előadás készül, akkor nem adottak a körülmények, amik azt szolgálják, hogy a gyerek a színházi légkört szívja magába. Neki arra van szüksége, hogy megtapasztalja a színházi közösség összetartó erejét, hogy elsajátítsa a színházlátogatással járó viselkedési normákat, hogy érezze, ez egy szertartás, amire szellemileg és lelkileg is készülnie kell, és hogy átélje a színház felemelő élményét. A városközponti helyszín is ezt lenne hivatott szolgálni, ezt a tudatot erősíti.

– Bár egyelőre még nem tudni, az első ciklus letelte után is folytatni fogja-e az igazgatói pályafutását, de végeredményben mégis mivel lenne elégedett öt év múlva?

– Azzal, ha egy olyan folyamatosan épülő, biztos pályára kerülne a színház, amiről már nem lehet letérni. A Kabóca egy fiatal bábszínház, még nincs végérvényesen kitaposva az az ösvény, ami azt szolgálja, hogy eltántoríthatatlan irányba haladjon és meghatározó kulturális tényező legyen. Ha hozzá tudok járulni ahhoz, hogy kialakuljon az intézményi kultúrának egy olyan öntudatra ébredése, ami büszkén vállalható és hosszú távon követendő, valamint felzárkózunk oda, ahol a magyarországi bábjátszás elitje van, és mindezt még a közönség is díjazza, akkor igyekezetem nem lesz hiábavaló.