A szó elszáll, az írás megmarad - tartja a mondás. Pedig nem. A szavak, minden gesztikulációval és indulattal fűszerezve képesek sokáig a fülünkben csengeni. A lélekmonokli ugyanúgy fáj, darabokra töri a szívet, az önbecsülést és a hitet önmagunkban. Frusztrált lehajtott fejű, színét veszetett, félelemben élő szürke kisegérré tesz, aki mellkasát behorpasztva oldalog a fal mentén, és olyan jól sikerül az önbizalom-lohasztó tréning, hogy már eltökélten hisz a sárkupacként rádobált szavak erejében.
Ha lehunyjuk szemünket, mindannyian fel tudunk sorolni legalább tíz bántó mondatot, amit egykor sokat hallottunk életünk korábbi szakaszai során. Miért van az, hogy ha idegesek vagyunk, képesek vagyunk rögtön az első szemünk elé kerülő emberen, vagy épp azon, aki a legközelebb áll hozzánk, levezetni mérgünket?
Evolúciósan arra vagyunk beállítva, hogy a potenciális veszélyt, illetve a negatív tényezőket minél előbb vegyük észre. Sokkal gyorsabban és erőteljesebben válaszolunk a minket ért kritikára, mint a dicséretre, továbbá pontosabban emlékszünk vissza a sértő megjegyzésekre, mint a bókokra. Egyaránt igaz ez a felnőttekre és a gyermekekre.
Ahogy az a legtöbb nyelvben tükröződik, az emberek régóta érzik a fizikai és érzelmi fájdalom közötti összefüggést. „Megszakad a szívem” – gyakran hangzik el szánkból a mondat. Tudományosan is kimutatható, hogy ez nem csupán a metaforák szintjén igaz, hanem valódi kapcsolat van a kettő között.
Eisenberger 2012-ben kutató kimutatta, hogy a szociális elutasítás érzése ugyanazokat az idegpályákat aktiválja, amelyek fizikai fájdalom esetén jönnek ingerületbe. Egy 2011-es vizsgálatban Kross és munkatársai MRI készüléket használtak az agyi aktivitás bemutatásához. A kísérleti személyeknek olyan fényképet mutattak, amelyen elvesztett szerelmük látható, vagy hővel fájdalmat okoztak az alkaron. Milyen eredményt kaptak? Ugyanazon neurális körök aktiválódtak mindkét esetben. Tehát kijelenthetjük, hogy
a társas elutasítás szó szerint fájdalmat okoz.
A verbális erőszakot pedig egyfajta társas elutasításként tarthatjuk számon.
A szóbeli bántalmazás eszköztára kimeríthetetlen, lehet szimpla viccnek álcázott leszólás, de a szavak ütnek, és kegyetlenül célba találnak. Aztán a bántalmazó sátáni mosollyal az arcán közli, hogy csak viccnek szánta, és milyen szörnyű, hogy már humorérzékünket is elveszítettük. A verbális agresszor hibáztat, de önmagában sosem keresi a hibát, hiszen ő makulátlan.
A verés ellen fel lehet készülni, de a minket ért igazságtalan vádak ellen nem. A kék-lila foltok elhalványulnak, de a lelkünkbe vájt hegek kevésbé. Sokszor a szavak igazi címzettjeihez el sem jutnak a sértő szavak. Azok kapják, akik a legkevésbé érdemelnék meg. Számos esetben maga a feladó a címzett.
Nem mondom, hogy elfogadható viselkedés, hogy méreggel itatott szavakon keresztül kommunikáljunk egymással, hogy aztán belülről fertőződjön el lelkünkben. Csupán figyeljük meg az első sokk után azt, ki az, akitől kapjuk a szavakat. Sokszor beigazolódik, hogy nálunk sebesebb lélek az, aki oszt. Az üzenet előbb-utóbb úgyis visszajut a címzettjéhez.
