Alább az interjú kivonatolt verzióját közöljük, a teljes szöveg megtalálható a Veszprém Portréban.
A veszprémi vár a török kor végétől folyamatosan a katolikus egyház egyik legfontosabb központja a Dunántúlon. A 20. század vége meghozta azt is, hogy püspök helyett érsek székel a „Püspöki Palotában”. Jelenleg épp a Pördeföldéről származó Dr. Márfi Gyula érsek úr. A Veszprém Index őt kereste meg, beszéljen hivatásáról, mindennapjairól, hitvallásáról.
– Miért választotta a papi hivatást? Mi volt az első hívó szó életében?
– Minden a neveltetésemmel függ össze. Egy apró faluban születtem, a Zala megyei Pördeföldén, és rögtön az első emlékeim közé tartozik az, hogy minden vasárnap tele volt a templom Pákán. A szüleim rendkívül fontosnak tartották, hogy vallásos közegben nőjek föl, vasárnaponként szentmisére járjunk, naponta imádkozzunk. Természetszerűleg megkereszteltettek, voltam elsőáldozó, bérmálkozó, és utána is vallásos maradtam. Odahaza arról is beszéltünk, hogy milyenek voltak a prédikációk, hogyan viselkednek a tisztelendő atyák.
A vallás teljesen hozzánőtt az életemhez, talán még jobban, mint szüleimnek. Számomra a vallás nem csupán járulékos dolog volt, nem volt kérdés, hogy van-e Isten vagy nincs; életet és halált, létet és nem létet jelentette szinte csecsemőkoromtól kezdve.
A vallás nem pótlék számomra az életben, hanem elsőrendű kérdés.
Nyilván ez járult hozzá ahhoz, hogy pap legyek, és valóban, mióta az eszemet tudom, mindig is pap akartam lenni. Egy időben a mezőgazdasági munka is tetszett, mivel mi magunk is falun gazdálkodó parasztemberek voltunk, de valójában már akkor is valahol a lelkem mélyén papi hivatásra vágyakoztam. Ebben a szándékomban szüleim nemcsak hogy nem akadályoztak, hanem segítettek is. Az utam sok mai hivatástól eltérően egyenes vonalú, egyenletes út volt – egészen az oltárig.
– Mi a feladata az érseknek? Mennyiben más jellegű a hivatása, mint egy plébánosnak?
– Jelenleg veszprémi érsek vagyok, és a munkám – mint általában a papoknak – három nagyobb pont köré csoportosítható. Első ezek közül az igehirdetés. Hitoktatást már ritkán végzek a szó klasszikus értelmében. Alkalmanként ugyan tartok még előadásokat, egy-két írást megírok, mint például most az „Istenkeresés útjain” című könyvemet.
A második pont a szorosan vett papi munka, maga a misézés, a szentségek és szentelmények kiszolgáltatása. A hét szentség közül ma már nagyon ritkán keresztelek, inkább bérmálok, ami tipikusan püspöki feladat. A misékben természetesen áldoztatok, kevesebbszer gyóntatok, csak ritkán, ami pedig egy papnak mindennapi munkája. A betegek kenetét is ritkán szolgáltatom ki, ellenben szentelek papokat, amit más, „egyszerű” pap nem tehet, valamint kevesebbet esketek, mint mások. Ez utóbbi szintén a plébániákon zajlik. Külön megkeresés esetén ismerősöket szoktam összeadni, és temetni is elsősorban papokat temetek.
A harmadik az egyházmegye kormányzása, ami szintén tipikusan püspöki feladat. Ez utóbbi nagyon sok időt igényel. Ide tartozik az egyházmegye ügyes-bajos dolgainak irányítása – a templomrestaurálásoktól kezdve a templomépítések támogatásán, az elkészült templomok fölszentelésén keresztül az úgynevezett diszpozíciókig sok minden. Ez az egyes papoknak az el- és áthelyezését jelenti. Főleg június, július tájékán kell már eldönteni, kit hol és hová helyezek el, nyugdíjazok vagy mentek föl munkájának egy része alól. Ugyancsak ide tartozik továbbá a papok és papok, illetve a papok és hívek egymás közötti vitáiban való közvetítés, békítés. Főleg ezekből áll az egyházmegye kormányzása. Ezen kívül sok apró dolog intézéséből, mint például anyagi eszközök beszerzése az iskolák számára. Van továbbá egy rehabilitációs intézetünk Bakonyszücsön, két szociális otthonunk Hévízen és Veszprémben. Ezek fenntartása, látogatása is feladatom. Végül, de nem utolsósorban, a főiskola és a szeminárium felügyelete is az érsek feladata. Sok időt és figyelmet igényel a világi hatóságokkal és intézményekkel való kapcsolattartás, miként az ún. felekezetekkel, a nem katolikus vallási közösségekkel való együttműködés is.
– Esténként nem sok lámpa világít a palotában. Tulajdonképpen hányan lakják az érseki palotát?
– A palotában ketten lakunk az egyházjogászunkkal, ezért esténként tényleg kevés ablakban látható világosság.
– Furcsa kérdésnek tűnhet, de nem érzi magát egyedül?
– Már megszoktam. Néha úgy vagyok, hogy ha van valaki más is az épületben, akkor az majdnem zavaró. Ha a vendégszobáinkban valamilyen vendéget helyezünk el, velük foglalkozni már extra elfoglaltságot jelent számomra. Úgy érzem ugyanakkor, hogy nem vagyok magányos ember. A lelkemben nagyon sok embert hordozok, az egyházmegye papjait és híveit elsősorban. Továbbá örülök annak, hogy kezd benépesülni a vár. A palota gondnoka, az egyik levéltárosunk és a kántor élnek itt családjaikkal, és a palota alkalmazottainak házában is többen laknak. Nagy álmom, hogy újra éljen a vár, gyermekzsivajtól legyen hangos.
– Kedveli Veszprémet? Több helyen is szolgált már, milyennek gondolja jelenlegi otthonát?
– Veszprémet már megszoktam, és természetes, hogy szeretem is. Nagyon hamar be tudtam illeszkedni, azt hiszem, a papok és a hívek zöme is elfogadott. Nekünk, papoknak mindig ott kell otthon érezni magunkat, ahová a hivatásunk köt. Szombathelyen tizenhét évet töltöttem, kettőt Egerben; itt, Veszprémben, kilencedik éve vagyok. [Az interjú eredeti megjelenése óta ez a szám már 21-re nőtt! - szerk.] Hat évig laktam a szemináriumban Budapesten, és két évig Párizsban is tanultam. Korábban papként, illetve káplánként is több helyen voltam: a zalai Pákán, a vasi Nyőgéren, itt négy évig, és Kőszegen három évig. Mindegyik helyet nagyon rövid idő alatt megszerettem. Hozzájárul ehhez az a tudat is, hogy számomra a Gondviselés, a gondviselő Isten mindig az adott helyet jelölte ki. Hiszem, hogy nekem mindig éppen az a legalkalmasabb hely, amelyet Ő éppen kijelölt számomra, ahová szánt. Hiszem, hogy ez így jó, ezért is próbálom azt a helyet, ahol éppen vagyok, megszeretni, és ez nem is esik nehezemre.
– Volt esetleg olyan ezek között, amit nem tudott megkedvelni?
– Párizs állt a legtávolabb tőlem. Egyedül voltam ott, magányosnak is gyakran éreztem magam, távol a szülőföldtől. Mindössze egyetlen magyar kolléga volt a láthatáron, de vele csak ritkán nyílt alkalmam találkozni. Harminc éves is elmúltam már, amikor oda kikerültem, és ez volt az egyetlen hely, amit nem tudtam megszokni. Utólag ugyan nem rossz érzés, hogy ott töltöttem két tanévet, de valójában nem tudtam Párizsban otthon érezni magam. Nem az emberek sokasága miatt, Budapesten ugyanis, ahol hat évig voltam az Akadémián – a mostani egyetem elődjén – jól éreztem magam, az emberekkel semmi problémám nem volt.
– Ezek szerint mással akadt gondja?
– Igen, a tanulmányokkal annál inkább. Ezeket nagyon spekulatívnak, az egyszerű emberektől, az élettől távolállónak éreztem, különösen az erkölcsfilozófiát és a teológiát. Úgy éreztem, hogy nagyon keveset lehet majd ezekből továbbadni. A tanulmányaim nem adtak választ a problémáimra. Ezért is utalok prédikációimban inkább kézzel fogható példákra, közismert szerzőkre, költőkre, akár zenészekre is. Ez egy ellenakció a részemről, amely a közérthetőséget célozza.
– Lát valamilyen különbséget az egyes országrészek lakói, hívei közt?
– A vasi, hevesi, zalai, veszprémi emberek között kisebb különbségeket észreveszek ugyan, nagyon lényegeset azonban nem. A vallásosság mértéke nagyjából ugyanaz mindenhol, az emberek többsége mindenütt katolikus, de ennek a katolikus lakosságnak általában csak 10–15 %-a gyakorolja a vallását. A többiek alkalmanként, mintegy szolgáltatást kérnek tőlünk. Ilyenkor is próbálok azonban rájuk jó hatással lenni. Ha olyan eset adódik, olyan munkát végzek, amikor teljesen kívülállókkal találkozom – fogadások, ünnepségek, például az egyetemi diplomaátadó –, igyekszem a magam módján, ha szavakkal nem is, de a jelenlétemmel evangelizálni, Krisztusból valamit továbbadni. Visszatérve a kérdésre, nincs olyan nagy különbség, ezért igazán kedvenc helyem sincs, mindegyiket kedvelem.
– Nem zavarják a várbeli rendezvények, fesztiválok?
– A rendezvényeknek általában örülök, azoknak természetesen, amelyek nem erkölcstelenek. Inkább az zavar, amikor úgy érzem, hogy a vár üres és kihalt.
Mindig álmodtam arról, hogy ebben a várban élet lesz, és ehhez valami kicsivel én is hozzájárulok.
Gondolok itt, ahogy már említettem, a vár új lakóira. A rendezvények akkor zavarnak csak, ha túl sokáig tart a túl hangos zenebona. Maga a zene is érdekel. Ugyan a heavy metal nekem túl durva, de viszonylag távol áll tőlem az elvontabb, modern komolyzene is. A kettő közt mindent meghallgatok.
– Miként vélekedik az egyház reformját célzó elképzelésekről?
– Már utaltam rá, hogy tetszett az, ahogy a zsinat megpróbálta közelebb hozni a teológiát és egyszersmind az egyházat az emberekhez, a világhoz. Nyissuk ki az ablakot, hogy friss levegő jöjjön be, ahogy XXIII. János pápa is mondta, hogy a túlzott merevség, a túlzott formalizmus megszűnjék. A világi embereket jobban be kell avatni az egyház ügyes-bajos dolgaiba. Ezt helyesnek tartom, és örömmel tölt el, hogy egyre több civil lesz diakónus, lelkipásztori kisegítő. Fontos, hogy az egyház bent legyen a világban, hasonlóan, mint a kovász, amely érintkezik a környezetével, és hatással van rá. Attól ugyanakkor óvni kell az egyházat, hogy a világ rossz hatással legyen rá, a negatív jelenségek negatív irányban befolyásolják.
– Milyen hatásokra gondol itt?
– Sokan várják el tőlünk, hogy legyünk liberálisabbak az erkölcsi kérdésekben, engedélyezzük az abortuszt, vagy legalább az abortusz-tablettát, az eutanáziát, az egyneműek házasságát, hogy ne tegyünk különbséget házas emberek és élettársak között. Ezeket én nagyon veszélyesnek tartom anélkül, hogy akár az egynemű kapcsolatban élőket szigorúan ítélném meg. Megpróbálok küzdeni e jelenségek ellen a magam eszközeivel, lehetőleg nem túl keményen és durván, amennyire lehet, szimpatikusan.
Az a véleményem, hogy a túlhangsúlyozott szabadság megmérgezi a társadalmat, úgy, mint ha egy ételbe túl sok sót szórunk. A szabadságot alapvető értéknek tartom, a szabadság nélkül nincs íze az életnek. Szabadság nélkül a szeretet sem képzelhető el, és erkölcsről sem lehet beszélni. Az erkölcsi életnek a legnagyobb ellensége a janicsárképzés, a túlzott szigorúság, a minden lépést meghatározni kívánó figyelem, a semmi mozgásteret, semmi döntési lehetőséget nem hagyó szigorúság – így nem lehet nagykorú keresztény embert nevelni. Viszont a túlzott szabadság az ellenkező véglet, és úgy látom, hogy ma Magyarország, sőt, Európa is a vad liberalizmusnak a kínját szenvedi. Ami ugyanolyan rossz, mint a diktatúra, és nagyjából ilyen értelemben össze is tartozik a kettő. Az emberek jó része ma rab, mert túlságosan autonóm és független akar lenni, és ezért lábbal tiporja saját érdekeit és a másik emberét is.
– Ezt hogy érti? Mondana néhány kézzelfogható példát?
– Gondoljunk csak bele, mindenkinek joga van ahhoz, hogy elváljon, de a gyermeknek is joga kellene legyen ahhoz, hogy családban nőjön föl. Ellenzem azt is, hogy embertársaim egynemű kapcsolatban éljenek, és gyermeket neveljenek. A gyermek szempontjából létfontosságú, hogy apjával és anyjával élhessen együtt, a harmonikus pszichikai növekedéséhez ez elengedhetetlen. Egy szinglinek ma joga van, hogy úgymond szingliként valósítsa meg önmagát, akár gyermeket is nevelhessen, azonban szerintem nincs joga ahhoz, hogy megfossza eleve gyermekét az apjától. De ahhoz sincs jogunk, hogy egy magzattól megvonjuk a jogot, hogy megszülessék. Ehhez csak Istennek van joga, az embernek – az én fölfogásom – szerint, nincsen. Ha elindulunk, és egy bizonyos határt átlépünk a szabadság bűvöletében, akkor úgy járunk, mint amikor elsózzuk az ételt, vagy túlzásba visszük a gyógyszert. Nem véletlen a mondás: ami kis mennyiségben gyógyszer, az nagyobb mennyiségben méreg.
A szabadság híve vagyok, a túlzott szigorúságot, a túlszabályozottságot nem szeretem, de még jobban félek – most a jelen szituációban – attól, hogy túlságosan elengedjük magunkat.
Mindent megengedünk magunknak, és ezzel tönkretesszük magunkat, és így a társadalmat is.
– Mit gondol a házasságon kívüli szexualitásról?
– A szexet is házastársak közt tartom ideálisnak. Egy szeretetkapcsolatban a másikra is figyelnek a partnerek, nem csak önmagukra. Vallom, hogy csak így teljesedhet ki a szexualitás. Nem véletlen az, hogy manapság annyian küzdenek különféle szexuális jellegű problémákkal. Az ő kapcsolataikból hiányzik a szellemi odafordulás a partnerük felé, ez pedig elengedhetetlen.
– És hogyan tekint a nem hívő, de becsületes emberekre?
– A nem hívőket, akik nem vallásosan ugyan, de erkölcsösen és tisztességesen élnek, elismerem. Azt gondolom ugyanakkor, hogy őbennük is van legalább valami rejtett vallásosság, az ősök hitének még a génekben jelen lévő maradványa, ez a bizonyos vallásosság, amely nem nyilvánvaló a külvilág számára. Hasonlóak ők egy gyümölcsfához, amelyen tavasszal még nem látjuk a gyümölcsöt, azonban tudható róla, hogy megédesíti majd életünket.
– Lát valamilyen különbséget a katolikus egyház mai és korábbi helyzetében, magatartásában?
– A 21. századi katolikus egyház a 19. századitól például abban különbözik –és kell különböznie –, hogy a külsőségekből jelentősen visszavett. A régi püspökök sokkal több olyan ruhát viseltek, amiket mi, mai papok, már nem hordunk – bár néha még ez is soknak tűnik, a külsőségességhez én még kevésbé ragaszkodnék. Abban is különbséget látok, hogy az egyház vezető szerepéből sokat engedünk, túlzottan feladjuk azt – ugyanakkor a túlzott politicizálódás szintén veszélyes lehet. Alapgondolatom a mérték, a mértékletesség. Ez filozófiai kategória a szememben, amely szinte mindenre alkalmazható.
Egy példán keresztül megvilágítva: annyit beszélünk mostanság az ÁFÁ-ról meg az adókulcsokról. A mértékletesség ebben is alkalmazható. Ha túl alacsony adót szabunk meg, akkor nem jön be elegendő pénz az államkincstárba, ha túl magas adót vetünk ki, sok céget tönkreteszünk, és akkor megint nem folyik be elegendő pénz. Másik példa: egy könyv áránál is érvényre juthat ez a szemlélet, itt is meg kell találni az optimális árat. Ha túl olcsón adok egy könyvet, akkor a kiadási költségek sem térülnek meg, az önköltségi ár sem jön be; ha túl drágán, akkor az emberek nem veszik meg.
Mindenütt van egy optimális pont. Ugyanez érvényes az erkölcsi kérdésekre is, a vallásosság módjára: ki mennyit imádkozik, mennyit van a templomban. Még a táplálkozásra is ugyanez vonatkozik, tehát a túlzott aszketizmus és a falánkság között nem sok különbség van ilyen szempontok szerint – én egy optimális értéket tartok fontosnak. Ezt nehezen lehet megtalálni, néha nekem is nehezemre esik.
– Mit szokott olvasni, egyáltalán, jut-e ideje a szépirodalomra?
– Sajnos mostanában igen keveset olvasok. Érdekes módon nem sok könyvet vettem a kezembe egynél többször; valahogy mindig elég volt, ha valamit egyszer elolvastam. Gyerekkoromban viszont sokat bújtam a könyveket. Egyetlen könyv volt, amit többször is előkerült, ez az Egri csillagok, ami nagyon tetszett. Egyébként inkább a romantikus vagy kalandregényeket kedveltem, Jókai, Verne, Karl May, Cooper műveit forgattam ifjúként. Akkor még nagyon kevés könyvünk volt otthon. Karácsonyra kaptunk mi, gyerekek egy-egy könyvet, és mindig megszabtam magamnak, hogy naponta csak kevés oldalt olvashatok el annak érdekében, hogy későbbre is jusson még olvasnivaló. Kicsit hasonlóan voltam, mint Stefan Zweig sakknovellájában a rab, aki megfosztva minden szellemi tápláléktól, véletlenül szert tesz egy sakk-könyvre, eldugja, és abból él hónapokig. Azt forgatja, az összes sakkjátszmát megtanulja, és ha egy oldallal végzett, akkor abbahagyja az olvasást aznapra, nehogy a következő napra ne maradjon ilyesféle szellemi tápláléka. Akkoriban én is így voltam a könyveinkkel. Nagyon tetszettek Tolsztoj és Dosztojevszkij nagyregényei, továbbá Thomas Mann, a versek közül József Attila művei, valamint a nyugatosok. Néha most is úgy belemerülök az olvasásba, hogy azt veszem észre, már éjfél is elmúlt.
