Jóformán szociális életünket végig jelképek között éljük. Ezek aztán igazodási pontként jelennek meg a hétköznapokban, gondoljunk csak a KRESZ-táblákra, egy egészségügyi vöröskeresztre, egy piktogramra az ajtón. Ezeket felismerve mélyebb gondolkodás nélkül is tudjuk, hogy mire számítsunk, hogyan cselekedjünk, ezzel biztosítva, hogy olajozottan beilleszkedjünk a hétköznapok fogaskerekeinek rendszerébe.
A jelképek egy magasabb rendű formái a márkalogók, ahol már miénk a választás lehetősége, hogy épp egy Nike-pipát öltünk magunkra, vagy például egy ugró nagymacskát, a Puma brand mellett hitet téve. De ugyanígy ide tartoznak a különböző sportklubok címerei is, ahol szintén a saját elhatározásunkon múlik, hogy melyik klubnak teszünk hűséget. A sportban a jelképeknek ráadásul még nagyobb pszichológiai jelentősége is van, nem csak a B-középben, hiszen kutatások bizonyítják, hogy bárkinél megnő a sportteljesítmény, ha egy egységes mezben, saját címerrel ellátott szerelésben fut ki a pályára.
Egy jelkép viselése közösségi élményt ad, egyszerre dönti le a különbségeket, de mégis felerősíti az egyediséget másokkal, a jelképen kívülállókkal szemben.
A legmagasabb szellemi szinten pedig talán az országok zászlói és címerei állnak, hiszen itt feltétel nélkül kapjuk meg a címert, ami ugyanúgy közösséggel jár és egyediséggel más nációk tagjaival szemben. Ha pedig ezen szellemi síkon kicsomagoljuk ezt a megközelítést, az országon belül vannak a megyéknek, a településeknek és Veszprémben immáron a városrészeknek is saját zászlói.
Összesen 13, amelyek elsőként a hétvégi Gizella-napokon vonultak fel.
Aki ott volt a zászlók bemutatásánál valami furcsa kettősséget érezhetett, amikor végigpásztázta a 13 különböző színekkel és jelképekkel operáló zászlót. Hiszen a szervezők által megteremtett fesztiválhangulat mellett ott pezsgett a levegőben, hogy ez a felvonulás valami több egy délutáni matinénél, valami magasabb rendű ünnepi hangulat érződött közben.
Ebben talán annak is nagy szerepe volt, hogy az Európa Kulturális Főváros program által felkarolt ötletet – miszerint alkossák meg a városrészi zászlókat – végül úgy sikerült megvalósítani, hogy minden városrészben az ott működő civil szervezetek mondhatták el, hogy számukra mely jelképek a fontosak, mi az igazodási pont számukra, ezek aztán a heraldika (címertudomány) kritériumai szerint meg is jelentek a zászlókon Zabó Péter, grafikus művész jóvoltából.
A Gizella-napokon bemutatott új veszprémi városrészi zászlók azt is megmutatták, hogy nem csak az évszázados történelmi lobogók alatt egyesülhetünk, akár 2022-ben is születhetnek új zászlók és egyesíthetik az emberek számára fontos jelképeket, ezzel pedig saját magukat is a közösségükkel.
Végezetül pedig álljon itt Veszprém történelmi címerének szimbolikája, bemutatva, hogy mennyi minden apróságnak, minden színhasználatnak mennyi jelentése van egy címeren és zászlón.
A pajzsban található vörös szín a az életet és a vért, ezáltal a terület ősidők óta lakott voltát, valamint a város történetén végigvonuló katasztrófákat, sorscsapásokat és a lakosok harcait, kitartását, élni akarását, míg a zöld szín a természetet, a földet, a kerteket, réteket és erdőket, de átvitt értelemben a kultúra művelését is jelképezi. A pajzsban látható páncélos katona felidézi, hogy Veszprém élete ritkán volt békés történelme során, míg a sisakkoronából kinövő huszár a püspöki székhelyre és a városlakóknak a püspökkel szembeni bandériumállítási kötelezettségére utal. A sisak egészében a Veszprém életét végigkísérő harcokat jeleníti meg. Végül a sisakkorona a nehezen elnyert városi rangot és autonómiát szimbolizálja.
Veszprém címerének története is tartogat érdekességeket. Mivel Veszprém egészen 1848-ig a püspök (és részben a káptalan) tulajdonában volt, önálló címerrel nem túl hosszú ideje rendelkezik. Évszázadokon keresztül az éppen hivatalban lévő püspök saját címere, vagy pedig a káptalan Szent Mihály arkangyalt ábrázoló címere volt használatban. Önálló városi címer elsőként az 1720-as évekből származó pecséteken bukkan fel. Úgy tűnik, hogy az új címer gyorsan „divatba jött” a lakosok körében, talán mert ezzel is jelképezhették a püspöktől való függetlenségüket: 1745-ben „már a piaci kenyeresbódé tetejét is a város címere díszítette”. Valójában nem is egy, hanem két címer volt használatban: az egyik, amelyikben egy huszárruhás lovaskatona volt található, a nemeseké volt, míg a másik, amelyikben egy páncélos lovaskatona, a polgárok közösségéé. 1848 után csak a huszáros változatot hagyták meg, míg 1906-ban létrehozták a ma is használt címert, amelyben a páncélos katona a címerpajzsban, a huszár pedig a sisakdíszben foglal helyet, vagyis a két korábban használt címer egyesítésének tekinthető.
