Lovasi András mondta egyszer, még a Kispál és a Borz fénykorában, hogy a jó zene olyan, ami karcol egy kicsit. Hogy mit értett ezalatt, azt döntse el mindenki, ezt amúgy meg is tehetik majd a veszprémiek nyáron, hiszen az említett zenész is koncertezik majd a Gyárkertben. Most viszont nem Lovasi Andrásról és az életművében képviselt alter-rockról lesz szó, hanem a bluesról. Egy olyan műfajról, ami az USA-ban kelt életre még a 19. században, annak is a déli részén az afroamerikai közösségek körében, akik különböző, már-már spirituális kántálásokból, munkadalokból, elbeszélő balladákból építették meg a későbbi blues alapjait.
Akkor mégis, hogy jön ide Lovasi kijelentése? Úgy, hogy a blues műfaja, talán nem túlzás azt mondani, hogy mélyen magában hordozza azt a karcosságot, amit a Kispál frontembere említett. És nem csupán azért, mert a bőgő, a basszusgitár, vagy az énekes rekedtes hangja tényleg sokszor belehasít az éterbe, a dobhártya pedig karcos lesz tőle. Azért is, mert a blues eredettörténetének ismerete nélkül is bárki érezheti, hogy ezt a műfajt tényleg nem a tervezőasztalon szintetizátorok és zeneíró szoftverek előtt hozták létre, hanem magán viseli az emberi létezés számos aspektusát. Ami pedig sokszor tényleg karcos.
Fejet hajthatunk a klasszikus zene nagyjai előtt, de még Mozart, vagy Haydn remekművei sem tartalmaznak annyi azonosulható érzelmet, mint egy egyszerű, 12 ütemből álló blues-zene. Ettől függetlenül kockázatos vállalkozásnak tűnhet az, ha az USA-tól távol valaki arra adja a fejét, hogy a blues köré szerveződő zenei fesztivált szervez. Egyszerűen csak azért, mert az európai ember bármennyire is kedvelheti ezt a zenei irányzatot, kulturálisan mégsem hordozza a zsigereiben. Csupán kulturális fejlődése során megtanulhatta, elsajátíthatta a blues-os életérzést.
Az előző sorok szintén tervezőasztalon készültek, és e cikk írójában azelőtt fogalmazódtak meg, hogy részt vett volna az első Veszprémi Blues Fesztiválon, ami, mint oly sok másik zenei produkció szintén az Európa Kulturális Főváros program keretében jött létre.
Ezután viszont akár össze is lehetne gyűrni a képernyőt, hiszen a valóság teljesen más képet mutatott, már ami a blues-zene veszprémi követőtáborát illeti, azokat, akik részt vettek a fesztivál koncertjein.
Hiszen minimális szociális érzékenységgel már könnyen meg lehet különböztetni azokat, akik valóban a zenei élményért, sőt életérzésért mennek el egy koncertre, vagy csupán sznobériából, hogy ne menjen kárba a marketingre fordított összeg sem. A Veszprémi Blues Fesztiválon a közönséget elnézve utóbbi kategóriának nem igazán voltak képviselői.
A Hangvillában, az Expresszóban és a Papírkutyában is olyanok gyűltek össze, akik láthatóan a zenéért jöttek és azért – itt kapcsolódik be az életérzés faktor – hogy hasonló habitusú emberekkel vegyék körbe magukat. Pedig a blues nem feltétlenül extravagáns műfaj, sokkal inkább őszinte, amiben megvan az a monotonitás, ami a mindennapokat jellemzi, mégis néha-néha egy-egy hangszer-, vagy énekszólóval kikacsint ebből a mókuskerékből és odavonzza még jobban a figyelmet. Pont, mint az egyszerű átlagember munkás életében. Nem mindig harmonikus, nem lágy, de néha meglepő, olykor pedig karcos. Legalább annyira, mint egy átlagos középkorú ember arca, akinek a redőit az évek alatt formálta a fájdalom, a küzdelem, de ugyanúgy az önfeledt nevetés és vidámság is.
A blues-al talán ezért lehet annyira azonosulni. Egy olyan műfaj, ami megérdemli, hogy ilyen filozofikus jelentéstartalmat társítsunk hozzá. Megérdemli, hiszen sosem akart a mainstreambe tartozni, ahogy az a sok-sok blueskedvelő átlagember sem vágyik a rivaldafénybe, akik ezt az életérzést keresve látogatják az ilyen koncerteket. Lehet, hogy a színpadi reflektorok helyett a félhomály is ezért illik annyira ehhez a stílushoz.
Az EKF-ben jól ráéreztek arra, hogy a veszprémi közönség nem csupán elbírja azt, ha egy ilyen stílust idehoznak, de a közönség sorait elnézve, habár karcolt a zene, de sok lelket mégis kisimított az, ami idén áprilisban megvalósult Veszprémben.
