Mit jelent határon túli magyarnak lenni? A definíció sokszor jogi vagy politikai, de a veszprémi esten elhangzott egy sokkal emberibb megközelítés: határon túli magyarnak lenni azt jelenti, hogy az ember egyik felmenője este az egyik országban hajtotta le a fejét, reggelre pedig – anélkül, hogy elköltözött volna – egy másik országban ébredt. Ez a sorsszerűség határozza meg a délvidéki magyarság identitását, amely ezer szállal kötődik a szülőföldhöz, miközben a történelem viharai folyamatosan tépázták.
A beszélgetés során a felek tiszta vizet öntöttek a pohárba a szerb-magyar viszonyrendszert illetően. Hajlamosak vagyunk a konfliktusokra fókuszálni, pedig – ahogy elhangzott – a két nép ezer éve él együtt ezen a területen. Ennek az évezrednek a nagy részében sorsközösségben, sőt, szövetségesként harcoltak, gondoljunk csak a török elleni küzdelmekre és a nándorfehérvári diadalra.
A problémás időszak „csupán” az ezer évből mintegy kétszázat tesz ki: 1848-ban ellenségek voltunk, majd az I. világháború kitörése – amelynek szikrája épp ezen a vidéken pattant ki – tovább mélyítette az árkot. A mélypontot azonban a II. világháború vége jelentette, amikor a partizánok tízezrével mészárolták le az ártatlan magyar lakosságot. Ez a trauma évtizedekig kibeszéletlen maradt.
A Tito-féle Jugoszláviában aztán egy sajátos „alku” jött létre: ha valaki nem „magyarkodott” látványosan, nem politizált nemzeti alapon, az viszonylag jól boldogulhatott, élvezhette a nyugatiasabb életszínvonalat, de a nemzeti identitás megélése korlátokba ütközött.
A 90-es évek délszláv háborúi és az azt követő időszak ismét nehéz éveket hoztak. Még húsz évvel ezelőtt is előfordult, hogy valakit pusztán a magyar beszéde miatt vertek meg az utcán. Mára azonban gyökeres fordulat állt be.
A történelmi megbékélés kulcsmondata mindkét nemzet részéről elhangzott: „A gaztettnek nincsen nemzetisége”. Ez a felismerés, a közös főhajtás az ártatlan áldozatok előtt (legyenek azok szerbek vagy magyarok) alapozta meg azt a bizalmat, ami ma jellemzi a két ország kapcsolatát. Az előadók kiemelték, hogy hasonló mértékű megbékélésre Európában talán csak a német-lengyel és a francia-német viszonyban találunk példát.
Ez a változás a mindennapokban is érezhető. Állítólag, ha a szerbek épp nem ellenünk játszanak egy sportmeccsen, akkor sokan közülük a magyar csapatnak is szurkolnak. A feszültség helyét átvette a partnerség.
Hogyan tudott mégis erős maradni a fogyatkozó lélekszám ellenére a vajdasági magyarság? A válasz az egységben rejlik. Ahogy a beszélgetésen elhangzott, a szórványban és a kisebbségi létben a politikai pluralizmus és a széthúzás „hatalmas luxus”, amit nem engedhetnek meg maguknak.
Manapság már a Vajdasági Magyar Szövetséget (VMSZ) és a kiépített intézményrendszert (oktatás, média, gazdaságfejlesztés) állítják példaként a többi diaszpórában működő magyar szervezet elé. A közösség ereje abban van, hogy képes volt egy irányba húzni, és hatékonyan érvényesíteni az érdekeit mind a tartományi, mind az országos politikában.
A vajdasági magyarok jövőképe ma már nem egyirányú. Ha a jövőről gondolkodnak, egyszerre figyelnek Budapestre és Belgrádra is. A magyar kormány támogatása és az anyaország odafigyelése elengedhetetlen, de a mindennapi boldogulás, a gazdasági fejlődés kulcsa a szerb állammal való jó viszony és az együttműködés.
Ez az együttműködés már régen nem csak szimbolikus gesztusokban, hanem a gazdaság nyelvére lefordítható konkrétumokban – infrastruktúra-fejlesztésben, beruházásokban is mérhető.
A beszélgetés végén egy erős, optimista mondat foglalta keretbe az elhangzottakat, ami néhány évtizede még elképzelhetetlen lett volna, de a jelenlévők szerint ma már valóság: „Ma a Vajdaságban jobb magyarnak lenni, mint nem magyarnak.”
