Mi volt az első gondolata, amikor Gellért Gábor felkereste az ötlettel, miszerint könyvet írna az életéről, a munkásságáról?
Az előzményhez hozzátartozik, hogy a Gáborral mi már ismertük egymást, hiszen a Kossuth Rádió Szellem a fazékból című műsorba, amelyet Vinkó Józseffel csináltak, engem meghívtak évekkel ezelőtt. Lejöttek Almádiba, hogy felvegyék az anyagot, de akkor már jöttek a bajok: először azt hittem, a szememmel van baj, hiszen elkezdtem nem látni, végül szívspecialistához küldtek, kiderült, hogy infarktus előtti állapotban vagyok. Szív stentet tettek be, ami az ér nyitvatartására szolgál. Megvolt tehát a műtét, de utána hamar stroke-ot kaptam, amitől a bal oldalam érzéketlenné vált.
Nem tudtam beszélni, így természetesen – visszatérve a kiindulóponthoz – nem tudtam rádiózni sem, mi több, újra kellett tanulnom beszélni. Emlékszem, itthon ültem és a Toldit olvastam, azon gyakoroltam.
Ettől függetlenül Gellért Gábor, aki néhány utcára lakik tőlünk, megkérdezte, mi lenne, ha mesélnék neki magamról. Kíváncsi volt arra az 55 évre, amit a színházi szakmában töltöttem; és amikor beszélgettünk, állítása szerint jól érezte magát, élvezte. Meglehetősen nagy anyag összejött, mire felvetette: mi lenne, ha könyv készülne belőle? Megmondom őszintén, furcsa érzés, kicsit tartok is a könyvbemutatótól.
Mégis mitől tart?
Nem tudom. Ami a könyv címe is: Nem kell annyi pábijubi, ehhez tartom magam. Vagyis, nem kell túlzásba esni, ami a szereplést illeti. Amikor összeállt a könyv és elolvastam, magam is meglepődtem, mennyi emlék él bennem tisztán…
Sőt, az első emlékei is szóba kerülnek, amelyek egy-kétéves korából vannak, igen korán…
Így van, tüdőgyulladásom volt, a Szent János Kórházban kezeltek. Pontosan emlékszem a kórteremre, a kékesen világító lámpára, és arra is, hogy ezt érdekesnek találom. Ebből a történetből kiindulva elképzelhető, hogy ettől kaptam stroke-ot: túlságosan sokmindenre emlékszem, túlságosan sokminden van a fejemben. Viccelek, természetesen. A könyvben egyébként jobbára a kedves emlékeim kaptak helyet.
Azért néhány szomorú is fellelhető, például, amikor a Táncsics Mihály Nevelőintézetbe került a Vendel utcába. Számomra nem vált teljesen egyértelművé, hogy miért kellett három évet ott töltenie felsőtagozatos iskolásként?
Apám felelős beosztásban dolgozott, s akkorra már megszületett a második húgom is, tehát elég gondjuk volt, így jött az ötlet, hogy internátusba küldenek. Ezt a történetet hajlamos vagyok szépíteni, noha természetes, hogy rossz érzés volt elválni a családtól. Az ott töltött évek érdekesek voltak, jól tanultam, így megírtam mások házi feladatát, a beilleszkedéssel sem volt baj. És bár igyekszem a mai napig megérteni a szüleim, kiváltképpen apukám döntését, amihez a nehéz élethelyzet vezetett, de amikor a feleségemmel ma erről beszélünk, egyöntetűen azt gondoljuk: mi azért valahogy megpróbáltuk volna megoldani anélkül, hogy intézetbe adtuk volna a gyermekünket.
Onnan három év után visszakerül a családjához, s számomra a könyv egyik legérzékenyebb pontja, amikor arról mesél, hogy a hazatérés után visszavágyott az intézetbe…
Nyilván vágyódtam haza is, az otthon melegébe, de ugyebár évekig egy helyen voltam, kellőképpen megszoktam, ráadásul a társaim között úgy éreztem, hogy számít nekik a szavam. Ügyetlen gyerek voltam, focizni nem tudtam, de eszem volt, így én magam állíthattam össze a csapatot. Az épület egyik oldalában a Budapesti Női Tanítóképző Intézet működött. Ekkor már a srácok udvarolgattak a lányoknak, viszont rajtam kívül senki nem tudott fogalmazni, így én írtam helyettük a szerelmes leveleket. Cserébe krumplicukrot kaptam. Társasági lény voltam, persze azért jó volt hazamenni.
Később a Színművészetin próbálkozott, végül másodszorra vették fel. Pontosan milyen meghatározó mozzanatok, élmények vezették erre az útra?
Például eszembe jut a kultúrterem, ahol az ünnepélyeket tartották az Intézetis évek alatt. Gyakran kértem, hogy hadd menjek oda, mivel volt ott egy varázsszemes rádió, amiből már tudtam minden táncdalt, éneket. És volt is egy színdarab, Lengyel Balázs A szebeni fiúk, amelynek én játszhattam el a főszerepét.
Tisztán emlékszem, hogy borzongást éreztem magamban, amiért szerepelhetek. Nagyszerű érzés volt.
De nem csupán a szerepekben mutatkozott meg ez az érzés, mert azt is szerettem, amikor jótanulóként jelentkeztem az iskolában és sikerélményem volt. Örültem, ha figyelnek rám. Mindezek mellett pedig az is nagy szerepet játszott a pályám választásánál, hogy anyukám gyakran elvitt színházba. Ő büszke volt rám, amikor felvettek a főiskolára.
Az apukája már nehezebben fogadta?
Igen, ő ezt nem szerette. Anyukám annál inkább.
Akadtak olyan történetek, amelyeket jobb szeretett volna kihagyni a könyvből?
Igen, például, ha rosszban voltam valakivel. Igaz, ebből is került be a könyvbe, hiszen Marton Lászlóval akadtak konfliktusaim.
Viszont játszott az utolsó előadásában, hisz a Veszprémi Petőfi Színházban rendezte a Tartuffe-öt, amelyben Ön játszotta Lojális Urat. Ekkor sem tisztázták a kapcsolatukat?
De igen, szerencsére. Az volt az utolsó munkája, s bocsánatot kért tőlem. Alig egy hét múlva meghalt. Érdekes dolgok ezek a szakmában: van úgy, hogy akikkel sokat dolgozik az ember, velük többet megenged magának. Jobban ismerjük egymást, jobb is a munka, és könnyebben elviseljük a súrlódásokat. És azért hozzátartozik az is, hogy gyakran magam is heves voltam, szerettem, ha fegyelem van és mindenki pontosan teszi a feladatát. Komolyan vettem a szakmát és ezt vártam másoktól is.
A könyvben szó esik a Fiúk a térről című Szász Péter film forgatásáról is. Ön újságárust alakított Szendrő Ivánnal, a történet szerint az ellenállók elfogják Önöket, és a Duna-partra viszik, ahol két nagy benzineshordóhoz kötözik kettőjüket. Darvas Iván kitalálta, hogy vicces lenne, ha véletlenül ott felejtődnének a forgatás után, végül így is történt, gyalog sétáltak a fővárosig, miután kiszabadultak.
És még a szemünk is be volt kötve. Ő ezt jó heccnek tartotta, mi pedig taknyos kölykök voltunk. Kiszabadítottuk magunkat, majd hazaballagtunk. Darvas Iván akkor már óriási sztár volt, soha nem kérdeztem meg tőle, miért volt ez akkora poén, később aztán sokat dolgoztunk még együtt.
Ma mennyire követi a színházi szakmát?
Csak amennyi a tévéből átjön. Nagyon hiányzik, így jobb, ha nem megyek hozzá túl közel. Fájt beismerni, hogy többet nem léphetek föl, de azért álmodom a színházról.
A könyvbemutató február 24-én lesz a Nyitott Műhelyben, ahol Király Levente, a Corvina Könyvkiadó igazgatója beszélget Szombathy Gyulával és Gellért Gáborral.
