Idén nyáron szinte másról sem beszélünk csak a szárazságról, hőségről és a vízhiányról. Mindenhol a kiszáradt, sárguló növényzet, alacsony vízállású patakok és a szokásosnál is erősebb hőség jelezte, hogy nagyon kevés csapadék jutott nekünk idén nyáron.
Forrás: Fortepan
A Balaton persze most is itt van. Strandolók, vitorlások, hajók és turisták lepik el a partot. De elég egy kicsit visszamenni az időben, és egészen más kép tárul elénk.
160 éve a Balaton környékén már megtapasztalták, milyen az, amikor a szárazság nem egyszerűen kellemetlen időjárás, hanem gazdasági és környezeti katasztrófa, ugyanis 1866-ban a tó vízszintje történelmi mélypontra zuhant. Félő volt, hogy egyszerűen eltűnik a Balaton.
45 centiméterrel a szabályozási szint alatt
A szám elsőre talán nem tűnik drámainak. 45 centiméterrel került 1866-ban a Balaton vízszintje a szabályozási 0 pont alá. Egy ekkora változás azonban egy sekély tónál hatalmas következményekkel járhat. A víz visszahúzódott és tófenék sok helyen szabaddá vált, a szél pedig felkapta a kiszáradt meder homokját.
A korabeli leírások szerint a déli parton a futóhomok már a vasútvonalat is veszélyeztette. A hajózásnak is gondot okozott a rendkívül alacsony vízállás, miközben a halállomány egy része pusztulni kezdett.
Nem 1866-ban kezdődött
A balatoni mélypont mögött nem egyetlen rossz nyár állt. Az 1860-as évek elejétől több egymást követő száraz esztendő sújtotta a Kárpát-medencét. A legsúlyosabb csapás 1863-ban érte az Alföldet.
A Hortobágyon és a Nagykunságban a legelők kiszáradtak, elfogyott a takarmány, és tömeges állatpusztulás következett. Hat nagykunsági településen, köztük Karcagon, Kisújszálláson és Túrkevén 1861 és 1863 között a szarvasmarha- és juhállomány nagyjából 80 százalékkal zuhant.
A gabonatermés is összeomlott. Az átlagos mintegy 37,6 millió pozsonyi mérő helyett 1863-ban mindössze 3,4 millió termett. Az Alföldön éhínség alakult ki. A magyar pusztán már akkor is élet-halál kérdése volt, esik-e az eső.
A Balaton sem tudott ellenállni
A szárazság az ország más nagy tavainál is éreztette hatását. A Fertő-tó vízszintje rendkívül alacsonyra került, és a Velencei-tó is jelentősen visszahúzódott. A Balaton pedig 1866-ra jutott el történelmi mélypontjára.
Zsilip a Sió-csatornán Forrás: Fortepan / Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum / BAHART Archívum
A 19. század közepén ugyanis már nemcsak az időjárás alakította a tó vízszintjét. Megépült a Sió-csatorna és 1863-ban Siófokon az első Sió-zsilip is. A vízszabályozás egyik fontos oka a Déli Vasút védelme volt, mivel a magas balatoni vízállás és a jég veszélyt jelentett a vasúti pályára. A rendszer célja az volt, hogy szükség esetén le lehessen engedni a tó vizét.
Csakhogy aztán jött a rendkívüli szárazság és a Balaton pedig egyre csak apadt. A tóparti emberek számára a magyarázat kézenfekvőnek tűnt, ha a víz eltűnik, bizonyára valaki kiengedi. A zsilip és annak kezelői a közvélemény szemében egyre gyanúsabbá váltak. Így született meg a híres mondás:
Lopják a Balatont!
A valóság azonban összetettebb volt. Az 1860-as évek rendkívüli csapadékhiánya önmagában is elég volt ahhoz, hogy drámai vízveszteséget okozzon, miközben a vízszabályozás természetesen szintén hatással volt a tó vízháztartására.
A tófenékből sivatag lett
A történelmi beszámolók egyik legmegdöbbentőbb része éppen az, ami ezután történt. A visszahúzódó Balaton nem egyszerűen kisebb lett, hanem új táj született.
A tófenék egyes részei kiszáradtak, a szél pedig elkezdte mozgatni a homokot. A déli parton futóhomok alakult ki, amely még a vasúti pályát is veszélyeztette. A vízben élő halak számára pedig egyre rosszabbak lettek a körülmények. A nádasok, berkek és sekély parti területek szintén megsínylették a rendkívüli vízhiányt.
Egy 1890-es visszatekintés szerint 1866-ban Balatonfüred és Siófok között a tó középmélysége mindössze 2,02 méter volt.
Aztán jött 1867 és hirtelen túl sok lett a víz
Talán ez az egész történet legfurcsább része, hiszen tudjuk, hogy a Balaton nem maradt így. A következő évben már megint a víz okozott problémát.
1867-ben a vízszint ismét jelentősen megemelkedett, az akkori Sió-zsilip pedig nem volt képes olyan gyorsan levezetni a vizet, ahogy szükség lett volna rá. Vagyis ami egyik évben kevés volt, a következőben már sok. A Balaton pedig már akkor is megmutatta, hogy a vízzel nem lehet egyszerűen parancsra bánni.
