Milyen érzések kavarognak benned most, hogy alig egy hét van hátra a premierig? Izgulsz?
Nyilván van bennem izgalom. Ilyenkor még nehéz pontosan megállapítani, mennyire van kész a darab, de most kivételesen megnyugtató állapotban vagyunk. Rendezőként most leginkább olyan gondolatok motoszkálnak a fejemben, hogyan fog kinézni a megálmodott színpadkép, amikor a próbateremből végre leköltözünk a nagyszínpadra. Nagyon várom már, mert ott tényleg minden kiderül.
Ez már a harmadik Peter Quilter-mű, amit rendezel. Laikusként úgy gondolnám, ez egyfajta nyomást is jelent számodra, különösen úgy, hogy az évadbejelentőn elmondtad: személyes a kapcsolatotok az íróval.
Persze van rajtam nyomás és érzem a felelősséget. Ugyanakkor szerencsére Peter Quilter hatalmas drukkerünk. Előszeretettel osztja meg a közösségi oldalain azokat a tartalmakat, amiket mi posztolunk. Mindig elküldöm neki a plakátterveket, vagy megírom, hogy elkezdődtek a próbák. Ő pedig nagyon büszke arra, hogy három egymást követő évadban is bemutattuk egy-egy darabját.
Mi volt a kulcs ahhoz, hogy ennyire megtaláljátok a közös hangot?
A kulcsot ő adta a kezembe. A Bestsellert bemutatója után egyszerűen rám írt a közösségi médiában. A színházak ilyenkor hivatalból küldenek anyagokat a szerzőknek, ami alapvetően egy száraz jogi aktus. Ő viszont utánam nézett az interneten, és annyira tetszettek neki azok a felvételek, amik a darabról készültek, hogy felajánlotta nekem az akkori legújabb művét, A filmsztárt. Kifejezetten azt szerette volna, hogy mi állítsuk először színpadra a világon. Sokan meglepődnek rajta, hogy a mai napig nem találkoztunk személyesen, még soha nem fogtunk kezet. Rengeteg dolga van Londonban, de remélem, egyszer összehoz minket a sors.
A Másnap reggel egy kifejezetten pikáns, 16 éven felülieknek szóló előadás. Mennyire volt nehéz megtalálni az egyensúlyt, hogy a darab megtartsa a mondanivalóját, de közben ne lépje át a jóízlés határait?
Ez vékony jég. Maga a darab nem kívánja meg az öncélú mutogatást, de nagyon könnyű átcsúszni a vulgaritás irányába, amikor a szexualitás a téma. A szex szinte végig jelen van a darabban, de nem az aktus szintjén, sokkal inkább a hozzá való viszony kerül fókuszba. Azt boncolgatjuk szellemesen, hogy ki mennyire szabadelvű vagy éppen szabadszájú. Nem akarunk semmit a nézők fejébe verni, pusztán gondolatokat szeretnénk ébreszteni. Szerintem a jó színházi előadás feltétele, hogy a néző azonosulni tudjon valamelyik karakterrel. Azt gondolom, ez ennél a darabnál is lehetséges: könnyen magára ismerhet az is, aki szerint szabadon, tabuk nélkül lehet beszélni bármilyen témáról, és az is, aki kicsit zárkózottabb ezen a téren.
Ha már a mondanivalónál tartunk, mi az a gondolatiság, amit szeretnél, ha a közönség hazavinne magával?
A nyitottságot és a szabadságot. Azt a felismerést, hogy nincsen semmi baj azzal, ha őszintén beszélünk az érzéseinkről vagy akár a hálószoba kalandjainkról. A darabban van egy nagyon erős vezérgondolat: nem kell szégyenkeznünk semmi miatt! Ha valami nyomja a lelkünket, azt ki kell beszélni a partnerünkkel, ahelyett, hogy hátat fordítanánk egymásnak és duzzognánk, mert az elfojtás minden másra is rányomja a bélyegét. Ezt a témát úgy kell megközelíteni a színpadon, mintha egy kávézóban ülnénk, és teljesen természetesen mesélnénk el, milyen volt a napunk.
A darab látványvilága is ezt a kitárulkozást erősíti?
A hálószoba a legintimebb szféra, ahová az ember visszavonul. Mi pont ezt emeltük ki. Az ágy egy dobogón kapott helyet, egy LED-kerettel megvilágítva, mintha egy kirakatban vagy egy peep show-ban lennénk. Bár ez egy intim tér, oda összpontosul minden figyelem, ami jól rezonál arra a kukkolási vágyra, ami mindannyiunkban ott motoszkál valahol – elég csak a bentlakásos valóságshow-kra gondolni.
Színészként és rendezőként is részt veszel az előadásban. Hogyan lehet ezt a két feladatot egyszerre menedzselni?
Ez egy érdekes tudathasadásos állapot. Egyszerre karakterből figyelem a szituációt, miközben rendezőként azon is agyalok, vajon működik-e az adott jelenet. Néha az ilyen átkapcsolások közben azt is elfelejtem, éppen melyik szerepben vagyok. Olyan darabról beszélünk, amiben az első másodperctől az utolsóig színpadon vagyok, így képtelenség kívülről látni az egészet. Hatalmas segítségemre vannak a kollégáim: Oravecz Edit, Kárpáti Barbara, Koscsisák András és Csabai Pál.
Idén töltöd a 21. évedet a Pannon Várszínházban, és azon kevesek közé tartozol, akik szinte az egész pályafutásukat itt töltötték. Mik voltak a legfőbb mérföldkövek számodra?
Színpadra először 1999-ben álltam a Petőfi Színházban. Az első mérföldkő A dzsungel könyve volt Vándorfi László igazgatósága alatt, Krámer György rendezésében. Ott szerettem bele végérvényesen a színház világába. Aztán jött a gondolat, amikor eldöntöttem, hogy én ezt szeretném csinálni felnőttként is. A következő nagy ugrás az volt, amikor 2005-ben a Pannon Várszínházba kerültem, majd 2012-ben megszereztem a Színész I. végzettséget. Rendkívül szerencsés vagyok, mert amíg az osztálytársaim a pályaválasztáson rágódtak, én már nagyon korán tudtam, hogy mit akarok. Sosem volt B-tervem.
Már megvan a fejedben, hogy melyik lesz a következő Quilter-darab, amit színpadra viszel?
Folyamatosan bombáz az új szövegkönyveivel, amit egyáltalán nem bánok, mert van miből válogatni. Jelenleg három darab között vacilálok a jövőre nézve, de erről egyelőre még ne rántsuk le a leplet.
