Choderlos de Lachlos és Christopher Hampton Veszedelmes viszonyok című darabját február 7-én mutatták be Guelmino Sándor rendezésében a Veszprémi Petőfi Színházban. Erős, szórakoztató és izgalmas darab született a rendező keze alatt férfiak és nők bonyolult, hálóként szétterülő, cselszövésekkel teli kapcsolatairól, de leginkább két végtelenül büszke és hiú játékos összecsapásáról, akik végül saját csapdájukba sétálnak bele. Mert időnként vannak olyan sakkjátszmák, ahol király és királynő egyaránt megsemmisül, s épp a másodrangú parasztok és futók maradnak állva.
Merteuil márkiné (Csarnóy Zsuzsanna) és Valmont vikomt (Oberfrank Pál) a társadalmi ranglétra tetején foglalnak helyet, akik jómódjukban nem találnak jobb szórakozást unalmuk elűzésére, mint ha másokat újra és újra módszeresen kijátszanak. Barátságuk vagy helyesebben inkább szövetségük fő mozgatórugója, hogy fogadásokat kötnek, kit érdemes elcsábítani, kinek erkölcseit kellőképpen szórakoztató eltiporni, kin kell adott esetben bosszút állni. S ha már túl egyszerű lenne a játék, emelik a tétet, aztán ha a dolgok mégsem úgy sülnek el, ahogy azt ők előre eltervezték, szabadkoznak, hogy nem az ő hibájuk.
Nem az én hibám, kiáltja Tourvelnénak a vikomt, sorolva a kifogásokat, miért nem ő vétkes az asszony kijátszásában, s ugyanezt súgja a márkiné is, mintegy kiadott jelszóként, amikor Valmont Tourvelnével folytatott viszonya kezd túlságosan kínossá és veszélyessé válni számára. Nem az ő hibájuk, amiért mindenkinek hazudnak, mindenkit használnak és ha már nem úgy kívánja az érdekük, eldobnak. Vétkes az élet, a természetük, a környezetük, a társaságuk. Hiszen mit tehet egy fiatal lány, amikor már korán kiosztják neki a társaságban betöltött szerepet: ülj csendben és hallgass. Pontosan azt teszi. Ül, hallgat, megfigyel és aztán a saját malmára fordítja a hallottakat. Tulajdonképpen igaza van Merteuil márkinénak. Fiatalon egy erkölcsi posványba kerül – mert bizony itt szinte mindenki ludas -, de ha már ez a sorsa, a sajátos módján hadd igazgassa azt maga. És igaza van a vikomtnak is, amiért ugyanúgy a társaságot és a márkinét teszi felelőssé cselekvése miatt. De kicsit sem patyolat tiszták.
Nem a márkiné miatt nem teljesülhet be Valmont és Tourvelné szerelme, hanem a vikomt önnön hiúsága miatt. Mert nem lehet, hogy ő veszítsen. Kapcsolatának természete a márkinéval nem engedi meg. Talán van valamiféle amorf, beteges barátság köztük, a két hasonló vonzza egymást, de itt mégis csak két dudás van egy csárdában. Akik egy időre összefoghatnak, de egy olyan szövetség, amit tisztességtelen játszmák szültek, óhatatlanul felbomlik. Eleve elrendeltetett a bukásuk, és ezt az előadás következetesen végig is viszi.
Nagyon szépen lett felépítve a darab, felállít az elején egy feszült helyzetet, amit időnként felold a szórakoztatás, de a háttérben végig fenntartja ezt az izgalmat is, egy percig sem kalandozik el az ember figyelme. Talán az első negyed órában éreztem egy pici laposságot, de ahogy fokozatosan gördültek előre az események, úgy lett egyre jobb a darab és a színészek is.
Csarnóy Zsuzsanna remekül alakítja az önelégült márkinét, arcrezdülései, gesztusai teljesen a helyén vannak, miközben azt is tökéletesen megmutatja, valóban milyen jó megfigyelő ez a nő. Tökéletesen irányítja ezeket a játszmákat, de egy ponton felfedi sebezhetőségét is, hogy aztán felemelt fejjel, talán nem feltétlenül méltósággal, de önmagához hűen vegyen búcsút tőlünk. Oberfrank Pál vikomt figurája életunt úrfiként indít, akit már szinte idegesítenek ezek a piti, ócska játékok, de az új kihívás és az önmaga előtt be nem vallott szerelem felpezsdíti. Végig egy olyan mezsgyén marad, ami miatt nem tudom sem szeretni sem gyűlölni ezt az alakot, inkább csak szánni, s úgy érzem, ez az, ahogy ezt a karaktert el kell játszani. Trokán Anna Cécile-je rendkívül szórakoztató, egyetlen egy rövid kis jelenetben nem nyert meg, máskülönben viszont brillírozott a butácska, naiv, befolyásolható lány szerepében, akiben azért mégis van némi mélység – és ezt a lehető legpozitívabb értelemben mondom. Kéri Kitty alakja nekem egy kicsit kevesebb hangsúlyt kapott, de a maga nemében jól szerepelt a színésznő, s a többiek is.
Egy dolog volt csupán, amit hiányoltam: nem teljesen éreztem azt a nagy szerelmet, ami a vikomtot képes lenne életének újraértékelésére. Nem volt kifejezetten hiba a Tourvelnével közös jeleneteivel, mert mind Kéri Kitty és mind Oberfrank Pál hozta azokat az érzelmeket, amiket az adott jelenetben kellett, megvolt a súlyuk, de mintha két találkozás között valami kimaradt volna, talán az odavezető szálak, ami ennek a szerelemnek a hátterét adta volna, és már csak a kész szituációt kaptam.
Ezt a kis apróságot leszámítva viszont abszolút élvezhető az előadás, és ami kiváltképp magával ragadóvá teszi, az a díszlet. Cziegler Balázs egyszerűen zseniálisat tervezett. A mozgatható – hol színházi páholyként, hol szobaként használt – fülke behozatalával, az aláeresztett tükrökkel, székekkel, hintákkal és a függönyökkel tökéletesen áthidalják a filmszerű jelenetváltások problematikáját, ugyanakkor remekül használják ki ezeknek a díszleteknek a többletjelentését is.
Az előadás szó szerint tükröt tart elénk, de ez a tükör a sok-sok vörös függönnyel utal mindarra a mesterkéltségre és a színjátékra is, amit a márkiné és a vikomt űz. Egyszerre kötnek össze és választanak el: a fényes anyag mögött elbújhatsz, hogy bizalmas titkokat ossz meg a másikkal, de egy percig se hidd, hogy ez a titok kettőtök között marad, mert a rések között bizony más is meghallhatja. A tükör felfed, de a másik mégsem láthatja igaz valódat.
Tourveltné kecsesen ül a hintán, de az már billeg alatta. Vajon megadja magát a vikomt csábításának vagy hű marad elveihez? Később, már szerelmesen, fent ül a magasban, erkölcsi tisztasága még felemeli a többiek közül. De mikor fog lezuhanni? A szereplők székeire kötelek fonódnak, ültükben mintha egyenesen a vállukhoz lennének illesztve – ebben a játszmában mindenki csak egy marionettbábu.
A jelmezek gyönyörűek, és bár feltételezem, mind utal a jellemekre is, Merteuil márkiné narancssárga, fekete kiegészítőkkel és hátul buggyos résszel díszített ruhája különösen kiemelkedő. Mint egy méhkirálynő, aki mindenkit irányít. A zene is tökéletesen eltalált, ott van benne a rokokó bájolgása de az a vészterhes izgalom is, ami behálózza az előadást, s aláfestésnek sem utolsó.
Az apró hibákat és egy-egy, nekem túlságosan didaktikus és felesleges kiszólást leszámítva egy kiváló alaptörténet remek tálalását láthattuk - azt kell mondjam, csak így tovább.
