Portman nem először ül majd esélyesként a vasárnapi Oscar-gálán: 2011-ben elnyerte az akadémiai díjat a Fekete hattyú című filmben nyújtott alakításáért. Akkor egy a Hattyúk tava főszerepére készülő balett-táncost alakított, akinek munkáját komoly pszichés zavara, hallucinációi, paranoiája nehezítik – és egyben ezek is teszik lehetővé számára a tökéletes előadást.
Natalie Portman ezúttal ismét egy zaklatott állapotban lévő nő bőrébe bújik, és ezúttal sem múlja alul a tőle megszokott színvonalat.
A Jackie című film a J. F. Kennedy amerikai elnök ellen 1963. november 22-én Dallasban elkövetett halálos merényletet követő hetek eseményeit dolgozza fel a felesége szemszögéből. A filmes eszközök mind a First Lady lelkiállapotát fejezik ki: a zene disszonáns, a narratíva csapongó. A történetet nem lineárisan terítik elénk az írók: egymást érik a merénylet napján játszódó jelenetek, a temetés előkészítésének pillanatai, egy hetekkel későbbi interjú és egy évekkel korábbi tévéműsor képei – ezek között ugrálunk oda-vissza.
Portman játéka hibátlan: hol összeomlik, hol szemmel láthatóan küzd azért, hogy a gyász és a sokk ellenére egyben tartsa magát, végig meggyőzően alakít. A hatás azonban nem tökéletes, bár ezért nem a színésznőt okolom, hanem az írót és a rendezőt, akik hoztak néhány rossz döntést.
Nagyon megnehezíti az azonosulást, hogy azonnal mély vízbe dobják a nézőt; mire az első jelenet elkezdődik, az elnököt már lelőtték. Olyan érzésem volt a film nézése közben, mintha összezártak volna egy nagyon kicsi szobába a gyászoló First Lady-vel. Ott van az a rengeteg fájdalom, amit Portman élethűen jelenít meg, és ami minden empatikus ember szívét összeszorítja – de végső soron Jackie is és a férje is idegenek a néző számára, az özvegy szenvedése és az elnök halála kevésbé érint meg, mint amikor olyanok kerülnek ebbe a helyzetbe, akiket ismerünk és kedvelünk. John Kennedy számomra történelem maradt, az egész sztori történelmi távolságban folyt, pedig ezt a falat könnyen le lehetett volna bontani, ha az elején adnak fél órát, amikor a merénylet előtti időszakba pillanthatunk be.
Nem Portman alakításával volt a baj, hanem azzal, hogy nem volt előkészítve, nem kezdünk kötődni a szereplőkhöz, és így kevésbé tudunk osztozni a fájdalmukban. Pedig ezt elvártam volna ettől a filmtől: hogy szenvedjek, miközben nézem, hogy tépje szét a lelkem, mielőtt elenged. Hogy a Kennedy-gyilkosság ne egy történelmi esemény legyen, hanem hozza olyan közel, amennyire csak lehetséges.
És még valami, ami rontotta az esélyeimet: a szinkron. Nagyon kedvelem Zsigmond Tamarát, a legtehetségesebb szinkronszínészek egyike, de itt Oscar-díjas színvonalon kellett volna érzelmeket kifejeznie a hangjával, és ez nem sikerült neki. (Valószínűleg ha képes lenne rá, ő maga is Oscar-díjas lenne már).
Aki szeretné látni a filmet, annak van egy jó hírem: az Agórában ma 18 órától vetítik, ráadásul feliratosan, így az eredeti élményben lehet részük. Nem érdemes lemaradni a vetítésről, mert úgy tűnik, a multiplex mozi nem hozza le vidékre.