A nyári hónapokban megsokasodnak a tippek és tanácsok: mit csinálj a gyerekkel, hova vidd, mit szervezz, hova küldd, ahol biztosan elfoglalja magát minden pillanatban, és nem leselkedik rá a nyáridő szörnye: a semmittevés.
Mit tegyen a szülő, ha a gyermeke nekiszegezi a kérdést, hogy mihez kezdjen magával, merthogy unatkozik?
A legfontosabb, hogy hallgassa őt meg, de ne oldja meg helyette a problémát. A szülő ilyenkor nem segít azzal, ha tesz valami javaslatot, mert az „kívülről jön”, és a gyereknek vagy lesz hozzá kedve vagy nem. Ezzel bezárul a kör, mert megint csak a szülő lesz a felelős azért, hogy szórakoztassa gyermekét.
Természetesen a szakemberek ezzel nem azt akarják mondani, hogy el kell hanyagolnia gyermekét, sőt, a lehető legtöbb és leghasznosabb időt töltse gyermekével. De ahogy egykor Bertrand Russel filozófus mondta:
„gyermekként kell megtanulnunk fantáziálni, és megküzdeni az unalommal. A gyermek akkor fejlődik a legjobban, ha egy fiatal növényhez hasonlóan, békén hagyjuk ugyanabban a táptalajban. A túl sok utazás, túl sok élmény/külső behatás nem tesz jót a fejlődő szervezetnek. Ezáltal úgy nő fel, hogy nem lesz képes fenntartani a gyümölcsöző egyhangúságot vagy állandóságot maga körül.”
Adam Phillips azt állítja, hogy a gyermek kapacitása az unalomra egy fontos fejlődési lépés. Puszi, csiki, unalom: pszichoanalitikus esszék egy nem vizsgált életről című könyvében azt írja, hogy az unalom lehetőséget ad életünk szemlélésére, ahelyett hogy átrohannánk rajta. Szerinte a felnőttek egyik legkomolyabb elvárása, hogy a gyermek legyen érdeklődő, ahelyett hogy időt adnának neki arra, hogy kitalálja, mi érdekli. Az unalom fontos ahhoz, hogy valaki időt töltsön saját magával.
„A szülő feladata, hogy segítse gyermekét abban, hogy felnőve képes legyen elfoglalni saját helyét a világban. Felnőttnek lenni pedig azt is jelenti, hogy megtanuljuk elfoglalni magunkat, és a szabadidőnket azzal töltjük, amiben élvezetünket leljük.” - mondta Lyn Fry, londoni gyermekpszichológus
Fry szerint hasznos lehet, ha a szülők a szünidő kezdetén leülnek a gyerekkel, és közösen írnak egy listát arról, mihez lenne kedve a gyereknek a szünidő alatt. Ezek lehetnek olyan egyszerű tevékenységek, mint a kártyázás, olvasás, biciklizés, de lehet köztük összetettebb dolog is, mint együtt vacsorát főzni, gyakorolni a fotózást, esetleg megtanulni bűvészkedni. Később, ha a gyermek a szünidő során azzal fordul a szülőhöz, hogy unatkozik, javasolhatja neki, hogy nézze át a listáját, és keressen valamit. Így az ő feladata és felelőssége lesz, hogy azt mondja magának: ezt vagy azt szeretném csinálni!
A gyerek így megtanulja, hogy rajta múlik, hogyan strukturálja a szabadidejét. Fordulhat másokhoz megértésért, inspirációért vagy támogatásért, de idővel képessé válik gondoskodni saját magáról, vagyis egyre önellátóbbá válik. Akkor lesz képes motiválni saját magát bármilyen tevékenységre, ha meg tudja élni, hogy unatkozik.
Mindennek ellenére fontos, hogy próbálják megérteni, mi lehet az unalom oka. Fakadhat abból, hogy a gyerek elhanyagolva érzi magát, és segítségre van szüksége, hogy feltérképezze az elérhető lehetőségeket, amivel foglalkozhat. Üzenheti azt, hogy kifejezetten a szülő figyelmére vágyik. Fakadhat túlingereltségből is, ha például. túl sok játék vagy programlehetőség van, és nem tud választani. Ilyenkor a mögöttes problémát kell orvosolni, amitől várhatóan megszűnik az unalom is.
Ha ezt tudják és értik a szülők, kevésbé érezik majd kényszernek, hogy folyton „szórakoztassák” a gyereküket, ők pedig gazdagabb lesznek sok fontos tapasztalattal, például azzal, hogyan tudják élvezni, amikor éppen semmi nem történik. Vagy azzal az örömmel, hogy hogyan képesek kreatív, új ötletekkel elűzni az üres pillanatokat. De ehhez szükség van arra is, hogy szülőként odafigyeljenek rájuk; és az unalom által inspirált kreativitásuk ne legyen kockázatos vagy veszélyes.
Az unalom tehát nem egyértelműen rossz, mi több, szükség van arra, hogy a gyerekek néha unatkozzanak, illetve maguk találjanak megoldást a saját unalmuk feloldására.
