2018. október 18., csütörtök
Lukács névnap

A nő, akinek ha rossz teát adsz, whiskyt főz belőle

Joss Stone hol szerény angol lánynak, hol dögös dívának látszott a színpadon, és mindkettőt nagyon őszintén tette.

Kezdjük a fekete levessel: szerintem az idei VeszprémFest legrosszabb döntése volt, hogy a tribünök és a színpad közötti füves területet telepakolták székekkel a szervezők. Ezzel kiherélték a História-kertet, elvesztette azt az általam évek óta lelkesen dicsért garden party jellegét, ahol van hely ritmusra lötyögni, és el lehet jutni a büfébe anélkül, hogy háromszáz embertől egyesével elnézést kellene kérnem azért, mert éppen arra járok.

Igen, az előző napi operagálán valóban indokolt és célszerű volt ez az elrendezés, de Joss Stone estjén, ahol az összebújva ringatózós dalokat hamar váltotta a reggae és a rock, valahogy életidegen volt a sok ücsörgő ember. Maga az énekesnő is megjegyezte:

„Srácok, ti aztán nem tűntök partyállatnak”.

Pedig Stone mindent megtett, hogy azzá váljunk. Lejött a közönség közé, felállíttatta és énekeltette a tömeget, dobálta azokat a poénokat, amik nem érződtek húszezerszer elsütött, előre megírt egysorosoknak. Képes volt olyan atmoszférát teremteni, mintha nem több ezren zsúfolódtunk volna össze egy udvarban, hanem csak egy szűk társaságban ülnénk egy söröző teraszán, és beszélgetnénk zenéről, pasikról meg elcseszett teákról.

„A legkedvesebb pasimat, akim valaha volt, úgy hívták: Zene.”

Joss Stone teljes színpadi jelenlétét leírja az ellentmondásosság, hogy képes ellentétes végletekbe helyezkedni, vagy inkább mondjuk úgy, hogy a nőiség teljes spektrumát megélni. Olyan lágyan és puhán beszélt, hogy azt sem néztem ki belőle, hogy a születésnapi tortáján el tudná fújni a gyertyákat, aztán egyszer csak kiengedte a hangját, és annyira dögös volt, annyira izzott körülötte a levegő, hogy kicsit tartottam is attól, nehogy megperzselődjön a hajam.

Hol szerény angol lány volt, hol rockistennő, hol költeményből kilépett díva. Saját magáról azt állította, hogy botrányosan rossz zenei ízlése van, de amit csinált, ahogy a különböző műfajokhoz nyúlt és azokat egymással vegyítette, az ennek az ellenkezőjét sugallta.

Mindeközben végig szeretettel és alázattal beszélt arról, amit művel, a Zenéről. Elmondta, hogy szeretné a turnéját a Föld minden országába elvinni, ami persze nem mindig zökkenőmentes, nem mindenhol gyűlik össze több ezer ember, hogy a lábai előtt ücsörögjön heverjen.

„Vannak helyek, ahol csak öten jönnek el. Ami aranyos. És ugyanakkor kínos.”

A VeszprémFest záróestjéről azonban mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy kínos lett volna. Az előadó és közönsége együtt lélegzett, kölcsönösen jól reagáltak egymás poénjaira, és végső soron Joss Stone-nak igaza lett, amikor azt mondta: a Zene összehoz minket.

A fesztivál tehát véget ért, a színpadot hamarosan elbontják, a szervezők szeme előtt pedig már a jövő évi program lebeg. Az érseki palota felújítása a végéhez közeledik, ami remélhetőleg azt jelenti, hogy a nagyszínpad jövőre visszaköltözhet a várba. Valljuk be, három év kihagyás után már hiányzik a klasszikus VeszprémFest hangulat, a „chockolatebox town”, ahogy Katie Melua nevezte. És én titkon reménykedem abban is, hogy a História-kert sem esik ki a pikszisből, okosan használva, akár csak kísérőprogramként, de megmaradhat nekünk a hamisíthatatlan hangulatú Séd-parti garden party.