Van valami különösen érdekes, megkapó abban, ha olyan művészek alkotásaiból állítanak össze egy tárlatot, akik személyesen is közeli kapcsolatban voltak, vannak egymással, hatnak egymásra mind művészileg, mind emberileg. Amikor az ő munkáik kerülnek egy térbe, sugározzák a maguk energiáit egymás felé a négy falról, akkor ez a grafikákkal, festményekkel, objektekkel bekeretezett tér maga is egyfajta művészeti produktummá válik, olyan közeggé, amiben feltárulnak az alkotók közötti kapcsolatok, megtörténik a relációk revelációja.
Ez a tér pedig ezúttal Szilágyi Zoét öleli körbe, aki szerettei munkáiból álmodott kiállítást, és aki a megnyitó beszédeket követően idegenvezetést tartott közönségének a saját világában. Ahogy műtárgyról műtárgyra haladtunk, sorra bontakoztak ki a tragédiák – és a szeretet, ami áthatja az emlékeket. Már az első alkotásnál – ZÉES egy Bulgakov-ihletésű objektjénél – édesapja haláláról beszélt Zoé, de rögtön előbukkantak a szép pillanatok is, mint amikor apja az ő (saját bevallása szerint rettenetes) főztjét dicsérte.
Az alkotások emlékeket idéznek fel, és fordítva: az emlékezés alkotásokat szül. Láthatunk olyan objekteket, amiket apja halála után Zoé fejezett be, és olyan munkáit is, amiket Lackó halála után, az ő emlékére készített. Tárlatvezetése során képet kapunk arról, miért nevezte őt megnyitó beszédében „angyalokkal suttogónak” Fodorné Jobbágy Éva.
A kiállító alkotókat valószínűleg nem kell bemutatni a képzőművészetet szerető veszprémi közönségnek; tudjuk, mire számíthatunk tőlük, és ezúttal még egy kicsit többet is kapunk. Ha négy erős személyiséget zárunk egy szobába, könnyen lehet, hogy szétfeszítik a teret, és ebben a térben, az alkotásokból sugárzó energiák kereszttüzében valamit talán megérthetünk az ő kapcsolatukból.