Márki Miklóssal, a Hardrock.hu újságírójával van két közös pont az életünkben: mindketten rockzenét hallgatunk, és mindketten a médiában (is) dolgozunk. Így talán az olvasók elnézik, ha áttételesen is, de a kollégámnak tekintett ismerősömmel felvett anyagot úgy írtam meg, ahogy az valójában zajlott: tegező viszonyban.
Miklóssal korábban már interjúztunk a rock iránti rajongásáról, idén nyáron az RTL Klub is megkereste, hogy valljon élete efféle „perverziójáról”. Most ismét leültünk egy sör mellé, hogy megbeszéljük mi a helyzet a rockzenével. Előre szólok, nem túl rózsás.
Hogyan látod ma a rockzene helyzetét?
Ma a mainstream médiában abszolút nincs jelen a rockzene. Nem csak a könnyűzene részének tekintem, hanem a kortárs kultúrtörténet és művelődéstörténet részének. Művészet, mert progresszív, és olyan emberek művelik, akiknek megvan a kellő intelligenciájuk hozzá. Akik elkezdték, nem elsősorban a pénzt látták benne. Mivel progresszív műfaj, feladata, hogy értéket teremtsen.
És a metál?
Ugyanúgy a rockzene része. Létezik egyébként egy kutatás, mely szerint a világ legintelligensebb emberei metálzenét hallgatnak. Vannak iskolázott, művelt barátaim, akikből nem néznéd ki, de a legállatabb metált hallgatják: thrash metalt, death metalt. Szeretem ezt a műfajt is, de amikor a keménység már cél, és nem eszköz, úgy érzem, elveszíti az erejét. A Metallica és az Anthrax korai albumai még beleférnek, de egyébként nem különösebben rajongok értük. A Slayer legutóbbi lemeze, a Repentless viszont bejött.
Rockújságíróként számos koncerten megfordultál idén. Merre jártál?
Annyi koncerten voltam az idén, hogy lehet, elvonó kúrára kéne mennem. A teljesség igénye nélkül láttam és hallottam Joe Bonamassát, a VOLT-on az Iron Maident, másnap a King Crimsont a Müpában, a Fezenen az Acceptet, a Mr Big-et Richie Kotzent. Pozsonyban együtt zenélt Uli Jon Roth, John Petrucci és Joe Satriani, Henrik Freischlader az A-38-on fordult meg, Veszprémben pedig Joss Stone-t néztem meg. Rettenetesen jó volt mindegyik.
Koncerten lehet hallani rockot, rádióban viszont egyre kevesebbet. Mit gondolsz erről?
Ez szerintem óriási gond. Az, hogy a rádiók zenei kínálatában három Ákos után jön két Rúzsa Magdi, lehangoló. A műfajból semmi nem lelhető fel az országos rádiókban. A Retró Rádióban akad egy-egy slágeresebb nóta mondjuk a Van Halentől vagy a Pink Floydtól, de ezen kívül semmi. Budapesten létezik a Rock Rádió, ám az nem országos. Szerintem Magyarországon nem is fogyasztunk annyi rockzenét, mint a környező országokban. Ez szándékos, vagy ilyenre formálta a közízlés, nem tudom. Szlovákiában vagy Csehországban létezik rockzenei tv-csatorna. Mintha ott sokkal nagyobb igény lenne rá. Mondok egy példát: 2007-ben a Dio-féle Black Sabbath koncerten háromezren voltunk a Pecsában, pár nappal később ugyanezen a turnén Prágában tizenötezren tomboltak.
Idén játszott néhány nagy banda Magyarországon. Az Iron Maiden, a Metallica és a Judas Priest is megfordult nálunk. De itt volt az Alice In Chains és a Queens Of The Stone Age is.
Szerencsére voltak jó koncertek itthon, ám nem mindegyiken hemzsegett a tömeg. A Judas Priest buliján félház volt a Papp László Arénában, ugyanakkor a Maident negyvenezren néztük Sopronban. Az emberek lemezeket sem nagyon vesznek. Ráteszik a telefonjukra, vagy a Spotifyról hallgatják. Számomra a hanghordozók gyűjtése most is a rockzene iránti rajongásom esszenciája. Nekem ez evidens (beszélgetésünk alatt is bakeliteket hallgattunk- a szerk.), egyfajta szeánsz: kiveszem a tokból, leporolom, ráteszem a lemeztányérra és elindítom a lemezjátszót. Természetesen szól, sajnos azonban egyre kiveszőben van az efféle zenehallgatás.
Ugyanakkor jó jel, hogy a az LP valamiféle reneszánszát éli, ugyanis szinte minden megjelenő lemezt kiadnak ilyen formában is az utóbbi években. Tíz évvel ezelőtt történt, barátaim általános iskolás gyermeke ránézett LP-gyűjteményem egyik darabjára, amit az asztalon felejtettem: „Mekkora CD!” – csodálkozott rá. Azóta ez csak rosszabb lett.
Kapcsolódó:
12 ezer fős Metallica-család gyűlt össze csütörtök este Budapesten - vehir.hu
Senki nem lehetett csalódott a Metallica budapesti koncertje után: szinte tökéletes setlist, 21. századi színpadtechnika, Tankcsapda-szám, és végtelen örömzenélés. Lehet hőbörögni, hogy bazári majomkodás az, amikor egy 37 éves metálzenekar turnéja során majd' minden állomáson eljátszik egy helyi dalt ( Budapesten a Tankcsapda „A legjobb méreg" című számát adták elő).
Nem csak a rádióban zsugorodik a rockzene, hanem a sajtóban is. Te, mint műfajbeli újságíró, miként tapasztalod?
A Hardrock.hu-nál négyen tartjuk fenn az oldalt. Ez a világ nyolcadik csodája, hogy munka mellett, évek óta van időnk erre. Nincs is sok újságíró, talán egy kezemen meg tudom számolni, hogy mennyien vannak, akik rockzenei újságírásból élnek. De lehet nem is kell mind az öt ujjam. A nyomtatott sajtó konkrétan a romokba dőlt, még a Metal Hammer tartja magát, de ők is már sok mindennel foglalkoznak. A patinás Rockinform is megszűnt, így maradtak a honlapok, ahol a Hardrock szerencsére dobogós tud lenni nézettségben. Ha megnézzük a híroldalakat, ott is csak bulvártémák miatt tud a hírek közé kerülni a rockzene.
Klasszikus rockzenei műfaj a stadionrock. Egyre kevesebb van belőlük, nincs manapság olyan karakter, akit „tolni” lehetne.
Az a helyzet, hogy a stadionrock nemsokára megszűnik. Ott van a Rolling Stones - antropológiai csoda, hogy még élnek, A Metallicának még van jövője. az Iron Maiden, a Guns N’ Roses és a magát éppen összekapni készülő AC/DC létezik még, ám ők sem fiatalok. Ketyeg az óra.
Ha megnézzük, kik játszanak ma sportcsarnokokban, azt látjuk, hogy előbb-utóbb ezek az előadók is szögre akasztják a hangszert. Vannak fiatalabb, tehetséges művészek, de azok inkább 800-1000 fős klubokat töltenek meg. Azt látom, hogy körforgás van. Az 1960-as években a mostani nagy bandák is klubokban kezdték, és úgy tűnik, a műfaj vissza fog térni ide. El fog tűnni a sportcsarnokból és a stadionokból a rock, és még jobban rétegzene lesz sajnos.
Szerinted mi ennek az oka?
Ebben a médiának nagy felelőssége van Ha kicsit több publicitást kapna, talán jobb lenne a helyzet. Valahogy ezt a rockzene-féle kócosságot ez a kocka társadalom nem tűri el. Ez egy fésületlen dolog, amiben nincsenek szabályok: nem szép emberek játszák, és határtalan lehetőség van benne. A rockzenét nem lehet programozni, előadóit kockává formálni. Ahogy az LGT is énekli: Nincs szebb, mint a vasalt világban a gyűrött, a kócos rock and roll…
A rock ősi műfaj, a mai alapja az 1950-es évek rock and rolljából, és a korai blues zenéből táplálkozik. A hangzással haladtak és beleépítettek olyan elemeket, amiket a kor elhozott, de hű maradt önmagához. Lehet, hogy ez valakinek régies vagy anakronisztikus, és mai fejjel gondolkodva a Pink Floyd-féle téglafalba nem tudja beleilleszteni, mert az a fal végül úgyis leomlik.
Lesz ebből még feltámadás?
Természetesen én is vallom, a rock örök és elpusztíthatatlan. Sosem lehet tudni, ám kell valami, amitől újra menő lesz. A Guns N’ Roses óta nem nagyon bukkant fel korszakos előadó, aki le tudott volna tenni valamit az asztalra, de ennek is már 25 éve. Mondom annak ellenére, hogy nem különösebben szeretem őket. A rock életérzés, nem csak a zene. A bátorságról és a lázadásról szól.
A rockzene 10 éve is megállta a helyét, most is megállja helyét, és valószínűleg 10 év múlva is ott lesz a toppon. A többi zenei műfajról nem nagyon mondható el az időtállás.
Újabb példákat hoznék. A Rival Sons például egy olyan zenekar, akik kisebb helyen továbbihetik a zászlót. Van bennük egy nagy adag Led Zeppelin utánérzés, ám bennük fészkel, az őserő, a lelkesedés. Ha megmaradnak, 15 év múlva is érdemes lesz őket hallgatni. Más könnyűzenei műfajban nem nagyon találunk olyat, aki 40-50 éve a pályán van. A Deep Purple például akkor alakult, amikor én születtem, 1968-ban, és egy nyolcéves szünetet leszámítva, azóta is nyomják. Nagypapák, de csinálják. Azt gondolom, hogy akik progresszíven és művészetben gondolkodnak a rockzenében, azok hosszabb periodusban tekintenek előre.
Az nem fordulhat elő, hogy a rockzenére nem kíváncsiak már az emberek?
A rádió és a televízió diktatórikusan tartja magát programjaihoz, ha beengednék a rockot a műsor struktúrájukba, lehet, jobb lenne a helyzet. Nem olyan régen Veress Kriszta az RTL Klubon készített egy műsort a XXI. század sorozat keretében a nyolcvanas évtizedről, arról a korszakról, amikor az elsővonalú nemzetközi hírű rockbandák elkezdtek hazánkba járni. Példája követendő lenne.
Hogyan látod a magyarországi rockzene helyzetét?
Nekünk, magyaroknak az Omegán kívül nem igazán volt nemzetközi hírű rockzenekarunk. A Fonográfnak, a Piramisnak és az LGT-nek nem jött össze a külföldi karrier, az Omegának igen. Ha megnézzük Lengyelországot, jazzistáik, például Zbigniew Namyslowski Krzysztof Scieranski nagy karriert futottak be. Az SBB ma is létezik, hatásuk a progresszív rock műfajban elévülhetetlen, akárcsak a néhai Czeslaw Niemen életműve. Jelenleg is van két bandájuk, a progresszív rockot játszó Riverside és a death metalt zúzó Behemoth, akik nemzetközi hírűek. Lengyelországban előjönnek az ilyenek, igaz, ez egy négyszer nagyobb ország.
Itthon a Tankcsapda alap, az Ivan And The Parazol jó, de ők is régi vágású zenét nyomnak, és nem vonzanak nagy tömeget - jó, a Tankcsapda egy kicsit nagyobbat. Tőlük a rádiókban viszonylag gyakran hallható a Mennyország tourist vagy az Alföldi gyerek – ez utóbbi amúgy egy rettenetesen rossz dal.
Újságíróként érzed-e küldetésednek visszaemelni a rockot oda, ahová az szerinted való?
Nem hiszem, hogy én erre képes lennék egyedül, teszem a dolgom, beszámolok a koncertekről, az új lemezekről, a történésekről, ha van rá lehetőség, interjúkat készítek. Az elmúlt időszakban két rocklegendát, Ian Gillant, a Deep Purple énekesét és Francis Rossit, a Status Quo vezetőjét értem el telefonon. Sajnos egy olyan trendet diktálnak könnyűzenében, melyből a rockot kihagyják és ezek a trendek olyan erővel bírnak, hogy perifériára szorítják szeretett műfajunkat.
Ennek ellenére a rockzene nem halott, nem is haldoklik, csak nem azon a helyen van, ami megilletné. Mint amikor a kanálisban hömpölygő szarfolyamban megcsillan egy gyémánt.
