Az autósport a 19. század utolsó éveiben kezdett kibontakozni, ekkor rendezték az első városok közötti futamokat, a Gordon Bennett-féle versenyek révén pedig kvázi-világbajnokságon mérhették össze autóiparuk fejlettségét és versenyzőik rátermettségét az országok.
Szisz Ferenc a Renault-ban vezeti az 1906-os Francia Nagydíjat
Az európai pályaversenyzést a franciák találták fel, amikor 1906-ban Grand Prix-t, magyarul nagydíjat rendeztek Le Mans-ban. A Nagydíj óriási sikert aratott: az autóipar aktuális nagyjai álltak rajthoz. A jelenlegi mezőnyből két csapat is jelen volt ezen a versenyen: a Renault és a Mercedes – a futamot végül a Renault magyar versenyzője, Szisz Ferenc nyerte meg.
A következő években a Francia Nagydíj az év fénypontjává vált az európai autósportban, a versenyt megnyerni a mai világbajnoki címhez mérhető dicsőséget jelentett. Közben több országban is elkezdtek hasonló mintára futamokat szervezni, 1908-tól Amerikai Nagydíj, 1913-tól Orosz Nagydíj is szerepelt a versenynaptárban, a németek pedig Kaiserpreis néven szerveztek futamot 1907-ben.
Boxkiállás az 1906-os Francia Nagydíjon
A világháború kerékbe törte a sportág fejlődését, a 20-as években azonban minden korábbinál nagyobb lendületet kapott. Elkezdtek kifejezetten versenyzésre szánt pályákat építeni: ekkoriban adták át a mai napig használt legendás helyszíneket, Monzát (1922), a Nürburgringet (1927) és Spa-Francorchamps-t (1925).
A húszas évek elején a Grand Prix szakág úgy működött, mint manapság a tenisz: tucatjával rendeztek kisebb jelentőségű futamokat, volt azonban négy-öt kiemelt verseny (Grand Épreuve), amire az egész világ odafigyelt. Mindez 1925-ben változott meg, a kiemelt nagydíjakat ugyanis ekkor szervezték először konstruktőri világbajnokságba. A bajnokság azonban rövid életűnek bizonyult, mindössze háromszor tudtak győztest hirdetni, a nagy gazdasági világválság elvette az autógyártók kedvét a drága versenyektől, és csak a recesszió elmúltával, a harmincas évek elején támadt fel újra a lelkesedésük. A megbukott konstruktőri bajnokság helyett 1931-től egyéni bajnokságot írtak ki, ami egészen a világháború kitöréséig működött.
A monacói pálya alig változott az első, 1929-es nagydíja óta
A harmincas évek közepére a válság rossz emlékké halványult, és úgy ömlött a pénz a bajnokságba, mintha nem lett volna holnap. Különösen a német állam költött sokat a sportágra: Goebbelsék egyébként is propagandaeszközként tekintettek a sportra, a Grand Prix-t pedig még a többi sportágnál is jobb eszköznek tartották arra, hogy elrettentő üzenetet küldjenek a világnak. Hiszen ha a német mérnökök mindenkit messze meghaladó technológiával tudnak bajnoki címeket nyerni az autósportban, akkor egy háború esetén ugyanezek a mérnökök hasonló technikai fölényt tudnak majd biztosítani a hadiiparnak is.Márpedig a fölény elsöprő volt: 1935-től csak német csapatok, háromszor a Mercedes-Benz, egyszer a ma Audi néven ismert Auto Union versenyzője tudott bajnoki címet szerezni (1939-ben a háború miatt már nem hirdettek bajnokot).
A Mercedes fél évtizeden át uralta a mezőnyt a 30-as években
A harmincas évek sok tekintetben párhuzamba állíthatók napjainkkal: a csapatok költségvetései között a korábbi évtizedekhez képest óriási különbségek alakultak ki, közben a nemzetközi szövetség szabálymódosításokkal próbálta lassítani az egyre gyorsabb autókat (a Mercedes versenyzője, Rudolf Caracciola már egy 1935-ös interjúban arról panaszkodott, hogy a háromszáz fölötti tempóra képes autókkal egyszerűen nonszensz Monacóban versenyezni), az említett szabályváltozások azonban átgondolatlanok és kontraproduktívak voltak.
A Scuderia Ferrari csak ritkán tudott borsot törni a németek orra alá
Csak egy példa: 1934-ben felső súlykorlátot vezettek be, az autók maximum 750 kg-ot nyomhattak. A szövetség azt várta, hogy az autók ettől lassulni fognak. Úgy gondolkodtak ugyanis, hogy a nagyobb sebességhez erősebb, következésképp nagyobb és nehezebb motorra van szükség. Nos, aki manapság követi a sportágat, valószínűleg sejti, mi történt: a mérnökök hamar túlléptek a problémán, a könnyebb autók pedig még gyorsabbak lettek.
A Mercedes egyébként pont ennek a szabálynak köszönheti a legendássá vált ezüst színét: a fáma szerint a W25 túlsúlyosnak bizonyult a nürburgringi futam előestéjén, ezért az éjszaka során lekaparták a németek hagyományos fehér festékét a fém karosszériáról, így szorították súlyhatár alá az autót. Ami a fehér színt illeti: a többi nagy múltú német gyártó, a BMW, az Audi és a Porsche a mai napig a fehér alapot használja a gyári csapatok karosszériáján, például a Formula-E-ben vagy a WEC-ben – pont ahogy az olaszok a vöröset.
Az Alfa Romeo az 1939-es autójával nyerte meg az első F1 bajnokságot 1950-ben
Az újabb világháború ismét megsemmisítette az autósportot. A háború után aztán 1945-ben újjáalakították az egykori szövetséget, ekkor már FIA néven, és hamar ki is dolgoztak egy új szabályrendszert, aminek a Formula-1 nevet adták. Az első F1-es szezont 1946-ban futották, bajnokságot azonban csak 1950-től írtak ki ismét. Az ötvenes évek első fele még amolyan átmeneti időszak volt: az 1930-as évek végén kifejlesztett autók és a 30-as években edződött pilóták álltak rajthoz, hogy aztán az évtized végére a mérnökök, üzletemberek és versenyzők új generációja – no meg a paddockban az ötvenes évek közepén szerencsét próbáló Bernie Ecclestone – elindítsa a Forma-1-et a modernizáció útján.
