2019. június 16., vasárnap
Jusztin névnap

Szörnyek a szemhéjad alatt

A Csodálatos fiú a leggyönyörűbb drogos film, amit valaha készítettek a függőségről, és amelynek valós üzenete valójában nem is a kábítószer-fogyasztás veszélye, hanem a tehetetlenség elfogadásának mérhetetlen nehézsége.

Ha őszinte akarok lenni, talán éppen ezért, a Csodálatos fiúból soha nem lesz egy nemzedék kultfilmje. Nem fogják egy lapon emlegetni a Trainspottinggal vagy a Rekviem egy álomért-tal, A NAGY DROGOS FILMEKKEL, amelyek társadalomkritikájukkal, a normakövető társadalomba beilleszkedni képtelen csóró réteg életérzésének megragadásával és a kábítószer-függőség naturalisztikus ábrázolásával akkora gyomrost vittek be, hogy még ma is hideglelés fog el minket, ha meghalljuk a hegedűk sírását utóbbi betétdalában, és egy önérzetesebb pillanatunkban hetyke vigyorral kezdjük el mantrázni Renton monológját.

Ha igazán őszinte akarok lenni, a Csodálatos fiút néhány év múlva, az egyik főszerepet alakító aktuális hollywoodi kedvenc, Timothée Chalamet körüli hisztéria csillapodásával valószínűleg emlegetni sem fogjuk, az átlag mozi nézőhöz pedig eleve el sem jut a híre.

Pedig Felix Van Groeningen igaz történeten alapuló filmje, ha a drogfüggőségről, a társadalmi létállapotokról sok újat nem is mond, a szülőségről, a csapdába esett szerettünk megmenthetőségéről annál többet.

Nic Sheff tehetséges, karizmatikus, művészi érzékenységgel megáldott, újságíró édesapja példája nyomán szintén az írás felé kacsingató fiú, jó társadalmi státusszal és erős családi háttérrel: bár a szülei elváltak, mindkettőjükkel elég jó kapcsolatot ápol, mi több, apjával igazán mély kötődés van köztük, de Nicet új családjához, mostohaanyjához és két mostohatestvéréhez is igazi szeretetteli kapcsolat fűzi. Látszólag semmi oka nem lenne rá, hogy a drogok csapdájába kerüljön, mégis belecsúszik: először egy kis fű, aztán LSD, kokain, majd jönnek az egyre keményebb intravénás szerek, hogy mire egyetemre kerül a srác, teljesen a kristálymet rabjává váljon és minden egyes sikeres rehab csak önámítás legyen a függőség spiráljában.

Nic Sheffnek a valóságban egyébként sikerült leszokni a szerről, addig viszont ő és az őt végig támogató apja, David is a poklok poklát járták meg, amit külön-külön meg is írtak Tweak, illetve John Lennon azonos című dalával rímelve Beautiful Boy című memoárjaikban – a Csodálatos fiú ezek alapján készült, elsősorban az apa szemszögéből megmutatva a történteket.

Emiatt a film nem megy bele nagy lélektani fejtegetésekbe, hogyan juthatott odáig Nic, hogy az életet a könnyed lebegést adó drogok nélkül kilátástalan útvesztőnek lássa. Ahogy a droghasználat mellékhatásairól sem árul el olyan sokat, noha amikor megteszi, akkor a sötét valóság súlyosan és ijesztően hasít bele a normális élet ideájába kapaszkodó család és a néző életébe egyaránt. És talán éppen ezért tud ez az indie filmek éteri szépségével átitatott alkotás őszintébben szólni a függőség környezetre gyakorolt hatásáról, az életet szétziláló betegségekről, a (maga)tehetetlenségről és a néma szenvedésről, mintha premier plánban tolná az arcunkba az injekciós tűt és a szétroncsolódott testeket.

Mert a Csodálatos fiú lényege valójában ez. Timothée Chalamet a maga ösztönösségével ismét brillírozik a függőség-leszokás tengelyén egyensúlyozó, belső ürességgel küzdő fiú szerepében, de amitől ez a film igazán hatásos lesz, az az apa, Dave szemszögének megmutatása, a kettőjük közti dinamika ábrázolása. Steve Carell apafigurája mindent megtesz, hogy megmentse a szörnyektől azt a csodálatos, okos, imádott fiút, akit a gyerekeként ismert, és akit minden elveszettsége ellenére még mindig lát Nicben, de valahogy ez a mentési akció végig valami csendes kétségbeeséssel és szenvtelenséggel, nagy drámai kitörések nélkül zajlik. Mintha valahol mélyen ő is sejtené, itt ő csak veszíthet. A kérdés csupán az, mikor látja be ezt. Hol van az a pont, amikor rá kell jönnöd, hogy a tehetetlenségi erő nagyobb nálad és hiába küzdesz, nem nyerhetsz?

Bár a kérdés itt a drogfüggőség kapcsán merül fel, a séma tulajdonképpen bármilyen hasonló helyzetre ráhúzható, amelyben kétségbeesetten meg akarjuk menteni a szerettünket.

Mert amikor végül elveszítjük őt, mert már nem bírja tovább a belső harcot, az első dolog mindig az önvád, a kérdés: mit tehettem volna, hogy megmentsem? És a válasz néha: semmit. Ez nem passzív önfelmentés, és nem azt jelenti, hogy semmit nem kell tennünk, csak végignéznünk a másik szenvedését. De van az a pont, amikor a másik szenvedése túlmegy a mi cselekvőképességünk határán és minden szeretetünk erején, és olyankor nem marad más, mint a feloldozás. És ez az, ami a Csodálatos fiú legértékesebb üzenete.