2019. április 20., szombat
Konrád, Tivadar névnap

Rowling és Laurie tanítottak meg angolul

Amit az iskolában tanítanak, az gyakran elég a nyelvvizsgára, de ritkán hasznos az életben: a tankönyvi angol kis túlzással élve köszönőviszonyban sincs azzal, amit a való életben használnak.

Hogy mennyire vagyok jó angolból, azt nem az én tisztem eldönteni – annyi biztos, hogy minden erőlködés nélkül nézek filmeket eredeti nyelven felirat nélkül, olvasok eredeti nyelvű könyveket vagy éppen hallgatok angol nyelvű rádiókat – és nekem ez a szint elég.

Azonban azt is tudom, hogy ezt a szintet nem az iskolában szedtem össze.

Az az érzésem, hogy az iskolai nyelvtanítás (és az ezt számon kérő nyelvvizsgák is, ha már itt tartunk) fordítva ül a lovon: először nyelvtani szabályokat, mondatszerkezeteket, szórendet akarnak a fejünkbe verni, és aztán erre építeni a szókincset, ténylegesen használható tudást.

A tapasztalatom viszont az, hogy ez fordítva jobban működik. Ez már az anyanyelv elsajátítására is igaz: drága szüleink nem a nyelvtani szabályokat magyarázták nekünk kiskorunkban, hanem egyszerűen csak használták a nyelvet, és ebben a közegben egyszerűen ránk ragadt a tudás.

A nyelvtani részek még a magyarban is sokakat megizzasztanak, amikor az iskolában először szembesülünk az olyan kérdésekkel, mint hogy egy összetett mondat alá- vagy mellérendelő szerkezetű-e, vagy hogy a vizsgált szó vajon milyen jelző vagy határozó szerepet tölt be a mondatban?

Ami a nyelvtanulási tapasztalataimat illeti, szerintem sokkal többet ér, ha minél több valódi, anyanyelvi szöveggel találkozunk: olvassunk könyveket az adott nyelven, akkor is, ha kezdetben semmit nem értünk és sokat kell szótárazni. Nézzünk feliratos sorozatokat, filmeket, aztán idővel válthatunk eredeti nyelvű feliratra, és ha már az is pöpecül megy, jöhetnek a felirat nélküli videók. Az utolsó lépcsőfok pedig, amikor már a kép sem segíti a megértést: a rádióadások.

Engem J. K. Rowling és Hugh Laurie tanítottak meg angolul. Abban az időszakban ismerkedtem a nyelvvel, amikor még várni kellett az új Harry Potter kötetekre, és az angol nyelvű megjelenés után csak jó fél évvel adták ki a magyar fordítást. Én pedig nem vártam erre: átküzdöttem magam az eredeti kiadásokon. A Főnix rendje volt az első, itt még majdnem minden szót szótáraznom kellett. A Félvér Hercegnél már érezhetően kevesebbet kellett lapozgatnom a szótárt, mire pedig az utolsó rész, a Halál ereklyéi megjelent, már – ha nem is gördülékenyen és gyorsan – szótár nélkül el tudtam olvasni az egészet. Közben pedig sorozatokat néztem, nagy tételben. A testrészeket és szerveket például az akkoriban népszerű House M.D. adta hozzá a szókincsemhez.

Ez egy hosszú út, amihez sok türelem kell, de az agyunk szépen lassan hozzászokik az idegen nyelv szerkezeteihez, egy idő után ösztönösen tudjuk majd, mikor milyen szórendet kell használni, ráérzünk a rendhagyó igék múlt idős alakjára is – amivel az iskolai oktatás logikára épülő rendszerében mindig küzdöttünk, az adja magát, ha nem tudni, hanem érezni akarjuk a nyelvet. Érezni viszont csak akkor fogjuk, ha élvezzük az oda vezető utat.