2019. augusztus 23., péntek
Bence névnap

Úgy írj, ahogy mások imádkoznak!

  • kult
  • 2019.05.31
    04:30
A veszprémi Olvasólámpa e heti vendége Turczi István, József Attila-díjas költő, a Parnasszus költészeti folyóirat és kiadó alapító főszerkesztője volt.

Ahogyan azt már megszokhatták az Olvasólámpa nézői, hallgatói, elsőként Kilián László köszöntötte az érdeklődőket. A költő eredetileg korábban jött volna a királynék városába, de elfoglaltságai miatt el kellett halasztania az eseményt. Azt hiszem, minden irodalomkedvelő nevében kijelenthetem: megbocsájtottuk neki a "késést". A szerző rögtön ajándékokkal "kenyerezte le" a közönséget, mégpedig a Parnasszus költészeti folyóiratból - mely jövőre lesz huszonöt éves - hozott nekünk, így kedvünkre válogathattunk.

A költő kapcsán az első néhány szó, ami az eszembe jutott: a közvetlenség, a derű, a jókedv, és a hihetetlen sztorizgatás. Rögtön az elején elmesélte a közönségnek a napi örömhírét, mely szerint Albániából keresték fel, egyik könyvének megjelenítése kapcsán. Így hát Kilián László nem szalasztotta el a lehetőséget, hogy nemzetközi karrierjéről is faggassa. Mint kiderült, nemrég érkezett haza Tunéziából egy fesztiválról; emellett megtudtuk, tizenhét ország irodalmi életébe írta bele magát. Idén még ellátogat Kalkuttába is, mert onnan is meghívást kapott, hogy irodalmi gondolkodásáról, költészetéről meséljen.

A költő mesélt különleges találkozásairól a nagy írókkal, költőkkel, mesélt Tandori Dezsővel kialakult barátságáról, de Kányádi Sándorral történő utolsó találkozásáról is. Sok gondolkodással szembe megy a következő állítása, kijelentése: "Az emberek igenis olvasnak verseket!". Hogy ne menjünk szembe állításával, íme egy vers, amely az esten is elhangzott:

Hol van a kéz, mely teremteni tud,
kérdezed hosszú utunk végén
a csukott szemű templom hűvösében.
Mint két, hangszerétől megfosztott
utcazenész, lehajtott fejjel ülünk
az oldalhajó kövezetén.
Ne számíts elragadtatásomra.
Sosem tudhatod, kire mikor
kezdenek el hatni a szavaid.
Akár egy időzített bomba,
megfeszül agyadban, kattog,
míg fel nem robban.
Ők, a haláltudók, bölcsebbek nálunk.
Ha lecsukom a szemem, látom őket,
ahogy egymás mellett fekszenek,
s mint a füvek, belélegzik
a föld alatti fényt.
Minden hit és kétségbeesés alapja
az, ami megváltoztathatatlan.
Esteledik, és ez így lesz holnap is.
Miközben a vers konokul fut tovább
az elíziumi papírmezőkön,
„Úgy írj, ahogy mások imádkoznak.”
„Úgy élj, ahogy mások meghalnak.”
„Úgy halj, fenséggel, ahogy a nap lemegy.”
Sosem tudhatod, kire mikor
kezdenek el hatni a szavaid.
Önzésünket szemünkre hiába hányják
felnőtt fiaink, láva-szemű lányaink.
Könnyezünk majd, mert hiányoznak,
könnyezünk majd, mert tudjuk, mi is nekik.
Azután fejet hajtunk, megpihenünk
a katedrális hűvösében,
és az eggyévált árnyék résein áttörő
lassú, lisztes ragyogásban
gyűjtünk egy marék reményt.