Idén az általad rendezett Boeing Boeing lett az évad legjobb előadása a közönség szavazatai alapján. Hogyan fogadtad a hírt?
Mióta elindítottuk a közönségszavazást, szinte kizárólag zenés darabok nyertek. Ezért aztán meg voltam róla győződve, hogy idén a Csinibaba kapja a díjat, hiszen eléggé szerették a nézők, ráadásul Magyarországon viszonylag régebben játszották már. Szóval óriási meglepetésként ért a hír, az pedig külön öröm volt, hogy egy olyan prózai darab kapta a díjat, amelyet én rendeztem.
Szerinted miért ez az előadás lett a legnépszerűbb?
Nem hiába szerepel ez a darab a Guinness Rekordok Könyvében, mint a legtöbbet játszott francia vígjáték, hiszen egy remekül megírt komédia, ami kiváló lehetőséget ad a színészeknek izgalmas karaktermegformálásra. Koscsicsák András, Molnár Ervin, Pap Lívia, Oravecz Edit, Egri Zsófia és Kovács Ágnes Magdolna pedig a legprofibb módon hozták is azt, amit ez a darab megkövetel, amiért köszönet jár nekik.
Nem csak a Boeing Boeingért vehettél át elismerést, a Csinibaba epizódszerepéért szintén díjaztak. Emlékszem, egyszer azt mondtad, hogy a legjobb tanács, amit valaha kaptál, hogy higgy magadban. Ilyen elismerések után kicsit jobban összejön ez?
Nagyon fontosak a külső visszajelzések, mind a közönség, mind a szakma oldaláról, de nem hiszem, hogy ezek után hátra kellene dőlnöm, és azt mondani, ide nekem az oroszlánt is. Ezek a elismerések inkább arra visszacsatolások, hogy amit csinálok, az színvonalas és helyén van, de ettől függetlenül a színpadon mindig mindent kvázi a nulláról kell kezdened. De ez nem baj, én szeretek előadásról előadásra ismét megküzdeni.
2019 a kettős elismerés miatt mellett azért is különleges, mert éppen 20 éve kezdted a színészi pályafutásod. Tartottál egy kis számvetést az évforduló kapcsán?
Pont pár hete tudatosult bennem, hogy idén lesz 20 éve, hogy színházban dolgozom, tehát igen, egy kicsit visszatekintettem, hogy honnan indultam, miken mentem keresztül, mennyi mindent tanultam és mennyi mindent kell még tanulnom. Azt hiszem, nagyon szép utat jártam be idáig, amit az is mutat, hogy egyre komolyabb feladatok találtak meg az évek alatt, mint például a rendezések, vagy hogy egy-egy régebbi előadásért ma én felelek. Annak idején A dzsungel könyvével indultam még a Petőfi Színházban, most már 13-14 éve játsszuk a Pannon Várszínházban is, ennyi idő alatt pedig óhatatlanul cserélődik a színészgárda. Az évek alatt én kaptam azt a feladatot, hogy felkészítsem az újabb generációkat, hogy a régi fényében tündökölhessen ez a darab. Hát, nem gondoltam volna, hogy idáig jutok.
Ahogy azt se hittem volna el, ha valaki tejfelesszájú gyerekként azt mondja nekem, hogy húsz év múlva majd rendezni fogom Pap Lívit, akivel anno együtt játszottunk az előadásban. Valószínűleg körbe is röhögtem volna a felvetéséért. És mégis így lett. Nagyon érdekes egyébként, hogy sokan itt vannak még a régi csapatból: Vándorfi László igazgató, Herczeg Robi hangosító vagy éppen Krámer Gyuri koreográfus, aki A dzsungel könyvét rendezte 1999-ben és kiválasztott a főszerepre. Jól esik, hogy húsz év után még mindig magam mellett tudhatom őket.
Raszkolnyikovként /Fotó: Pannon Várszínház
Többször beszélgettünk már, de azt valamiért egyébként sosem kérdeztem meg tőled, hogy honnan jött a színház, a művészet szeretete? Volt családi előzménye annak, hogy '99-ben jelentkeztél a szerepre?
Nem. Édesanyám ugyan rövid ideig balettozott, zongorázott és tagja volt Veszprém Város Vegyeskarának, de nem ebben teljesedett ki, és nem is az ő hatására lettem színész, saját akaratomból választottam ezt az utat. Ötödik osztályos voltam, amikor felhívás érkezett a Veszprémi Petőfi Színházból az iskolákhoz, hogy gyerekszereplőket keresnek A dzsungel könyvéhez. Elmentem a válogatásra, bekerültem és gyakorlatilag egyből megmérgezett – jó értelemben – a színháznak ez a nagyon furcsa, másféle, de pozitív nevelésre ösztönző légköre.
A másfajta nevelés alatt mit értesz?
Akkor ott engem megcsapott egy olyan fajta fegyelem, amivel szerintem ma már kevés alkalommal találkozik az ember. Édesanyámtól nagyon erőteljes nevelést kaptam otthon, de a színházban megtapasztaltam ennek egy másik dimenzióját is: hogy mit jelent az, hogy van egy pontosan felállított hierarchia, amihez tudni kell alkalmazkodni. Gyerekként én erre abszolút vevő voltam és hamar rám ragadt az a fajta szigor, ami szerint ma is működöm. Én nem viselem el a linkséget, ha valaki csak szórakozásnak tekinti a színházat. A színházak mai helyzetében nem is engedhetjük meg a lazítást, csinálnunk kell a dolgunk teljes erőbedobással. Lehet egy kicsit fanatikus vagyok, de talán annyira nem, és ha van egy rendszered, akkor a világban is könnyebben mozogsz.
Ha most visszatekintesz, a 20 év alatt a szerepek, előadások közül melyik adott hozzád a legtöbbet emberileg?
A Bűn és bűnhődés. Rendkívül ijesztő, de egyben csodás is volt megtapasztalni Raszkolnyikov megformálásakor, hogy nemcsak én, Szelle Dávid adok hozzá a karakterhez, hanem ő is az én személyiségemhez. Nagyon sok helyzetben én is hasonlóan cselekedtem volna, mint ő, mert nagyon sok minden megvan Raszkolnyikovban, ami bennem is, így aztán vele tudtam eddig a legjobban azonosulni. Ha például valami frusztrál, azt általában én sem mondom ki hangosan, inkább magamban őrlődöm. Sajnos emiatt néha képes vagyok megbántani a hozzám közel álló embereket, mert nem kérek segítséget tőlük, de aztán szerencsére mindig megoldódik a helyzet.
Ilyen szempontból a színház viszont lehet egyfajta terápia is, ami segít önmagadat jobban értelmezni.
Így van. Kékesi Gábor jó barátom és kollégám mondta egyszer egy interjúban, hogy színészként az ember önmaga pszichiátere. Mindig megismersz magadban valami újat, előjönnek olyan rejtett dolgok, amikre nem is gondoltál. Ezt a Bűn és bűnhődésnél nagyon éreztem: rendkívül izgalmas egy ilyen volumenű karakter megformálása. De ha már a nagy hatással bíró szerepeket kérdezted, említhetném A kőszívű ember fiait is, ahol Baradlay Jenőt alakítottam és az a megtiszteltetés ért, hogy Kubik Anna játszotta az édesanyámat. Pályakezdőként együtt játszani egy Kossuth-díjas színésznővel, aki a nagybetűs PARTNER, csodálatos volt. Neki egyáltalán nem számított, ki áll mellette: egy másik Kossuth-díjas, egy pályakezdő vagy éppen egy tapasztaltabb, de még szárnyait bontogató személy, mindenkit egyenrangúan kezelt.
Tehát ha azt kérdezném, mit adhat nézőként a generációdnak a színház, a válasz az lenne, hogy segít átlátni a világot?
Igen. Nem kell állást foglalnunk színházcsinálóként, de azt valamilyen szinten meg kell mutatnunk, hol tart a világ.
A legfrissebb díj átvételekor
És visszatérve a szerepekre, olyan volt, aminél te magad úgy érezted, a saját mércéd szerint megbuktál?
Én nagyon kevésszer jövök ki a próbateremből úgy a próbafolyamat elején, hogy azt érezzem, tényleg odaraktam magam. Nagyon durván maximalista vagyok, ami ráadásul örök elégedetlenséggel párosul. Ez néha veszélyes, mert időnként át tudok esni a ló túloldalára, és épp emiatt leszek frusztrált és kezdek el magamban pufogni. Pedig tudom, a karakter keresgélése hozzátartozik a próbafolyamathoz. Valahol ugyanakkor ez jó is, mert – visszatérve a díjakra – egy elismerés komoly ösztönző is lehet, hiszen onnantól kezdve tőled már várnak valamit. Kiváló érzés, ha jó véleménnyel vannak rólad, de attól még a színpadra nem a díjjal a kezedben mész fel, ott újra bizonyítanod kell, hogy érdemes vagy rá.
Jövőre most megint bőven lesz lehetőséged bizonyítani...
A jövő évadom nagyon kemény lesz. Az elmúlt évad kicsit pihentetőbb volt, mert szépen el voltak osztva a feladataim – talán érezte Laci, hogy ez most jól fog jönni, mert jövőre mindegyik produkcióban részt veszek: a Hairben, a Kőműves Kelemenben, aztán Az élet csodaszépet rendezem és játszom is benne, majd jön a Hamlet, ahol a főszerepet alakítom, az megint egy nagy falat lesz, és aztán A doktor úr, amit megint csak rendezek és játszom is benne. Szóval lesz feladat bőven, de nem bánom: én szeretek beledögleni a dolgokba. Az a típus vagyok, aki imádja, ha rengeteg impulzus éri és dolgozhat. Persze pihenni is kell, de arra is megtalálom a lehetőséget, hiszen mindenki arra szakít időt, amire szeretne.
Nagyon várom már a jövő évadot, hogy fogom abszolválni mindezt, de azt hiszem, elég nagy a tűrőképességem, ráadásul mindegyik feladatom nagyon izgalmasnak ígérkezik – mindegyik más és más miatt. Az élet csodaszép most főleg izgatja a fantáziám, mert élő rádiójátékot még idehaza se nagyon csináltak, maga a darab is ősbemutató lesz. Roppant érdekes, a nézők egy kicsit bepillanthatnak majd a kulisszák mögé, a színészek pedig kipróbálhatják, milyen az, amikor csak a hangjukra vannak utalva. Ráadásul úgy, hogy öt színésznek kell több mint 30 karaktert megformálnia, miközben nincs semmi eszköz, nem tudsz átsminkelni, csak a belső érzés nyomán, a hangoddal váltasz.
Tehát minél nagyobb a kihívás, annál jobb.
Igen, kockáztatni mindig kell. Attól nem lesz semmi jobb, ha ülünk a langyos vízben: néha bele kell önteni egy kis jeget vagy éppen tűzforró vizet, aztán kísérletezni.
A sok impulzus, a kísérletezés szuper, de nem érzed azt, hogy a munka miatt valamiről le kellett mondanod?
Dehogyisnem. Gyakorlatilag nincs magánéletem. De nekem a színház a nagy szerelem, és egyelőre nem bánom, hogy ez így alakult, nem vagyok kétségbe esve. Én amúgy is nagyon későn érő típus vagyok, lelkileg inkább 21-22 évesnek érzem magam, nem 30-nak. Értelmileg azért remélem, már tartok ott, és a felelősség, az önellátás is megvan, de nem érzem még magam nagybetűs Felnőttnek. Aztán lehet, 5-10 év múlva egyszer csak szembejön velem valaki, akiért érdemes lesz visszább vennem, de egyelőre nagyon jól érzem magam így is a bőrömben.
Ha a következő húsz évet nézzük, milyen szakmai álmokat fogalmaztál meg még magadnak?
Szeretnék minimum a mostani szinten maradni, ilyen foglalkoztatott lenni, és legalább ilyen változatos feladatokat kapni, nem csak a színház területén.
A filmezés, sorozatkészítés mennyire vonz?
Két éve az a szerencse ért, hogy Máté P. Gábor, a Veszprémi Petőfi Színház színésze, akivel szintén 20 éve ismerjük egymást, felkért, hogy eljátszanám-e a főszerepet a Szerenád című mesében, amit annak idején már gyerekelőadásként a Petőfi Színházban bemutattak, de úgy látta, többre hivatott a történet és szeretné filmben is bemutatni. Habozás nélkül igent mondtam. Nagyon hálás vagyok, hogy ismét dolgozhatok vele: egy rendkívül jó szakembert és nagyon jó barátot találhattam benne újra, már felnőtt fejjel, és egy új területet is kipróbálhattam. A színházi elfoglaltságok miatt kicsit lassabban haladunk, illetve az operatőrnek, Ladányi Jánosnak is sok a feladata, de ha minden jól megy, jövőre végre bemutatjuk.
Emellett nagyon nagy vágyam a szinkronizálás. Ha csak annyit mondanék egy tömegben, hogy helló, már attól boldog lennék. De a szinkronizálás tényleg az a terület, ahol muszáj a tűzközelben lenned, hiszen ha egyszer hívnak és épp nem tudsz menni, utána nagyon nehéz bekerülni a vérkeringésbe.
És a személyes bakancslistádon mi a nagy álomtétel?
Ha tehetném, egy évig csak utaznék. Eddig még nem sok helyen jártam, de akkor bejárnám Európát, a tengerentúlt – az nagyon vonz. Persze valószínűleg akkor is ott motozna valamelyest a színház a fejemben, és jó párszor lennék figuralesen, szívnám be az impulzusokat, amiket a színpadon hasznosíthatok.
Gondolom pár színházba is betérnél. Melyiket nem hagynád ki biztosan?
A Broadway-t. Nagyon érdekel, milyen lehet átélni élőben egy nagy Broadway musicalt azokkal a fantasztikus technikákkal. Szerintem ha beülnék, a számat se tudnám becsukni.
