2019. szeptember 20., péntek
Friderika névnap

Ezeket a jeleneteket kár lett volna törölni

Caro Emerald a VeszprémFest első napján egy komplett múltidéző filmet rendezett: az eleje kicsit visszafogott volt, de a fináléjelenet stílszerűen egy musical grandiózusságát hozta.

Az egyik kedvenc bandám frontembere elmondása szerint gyakran meglehetősen esetlennek érzi magát a színpadon, mert amit ott leművel táncolás címszó alatt, az szerinte pont olyan, mint egy partra vetett hal vergődése. Mindez mondjuk nem akadályozza meg abban, hogy össze-vissza ugráljon, és valószínűleg pont emiatt is imádja a közönség.

Szerintem valahol Caro Emerald is így érezheti magát – ha nem is partra vetett halként, mert ez esetében erős túlzás lenne, de legalábbis némileg megilletődve. A koncert elején be is vallotta, hogy mindig meglepi, amikor kiáll a színpadra és egy egész tömeg fogadja – hát tegnap aztán volt is tömeg a VeszprémFesten, a telt házas koncerten konkrétan komoly logisztikát igényelt a kezdés előtt egyik oldalról átvergődni a másikra a helyünkre a zsúfolásig megtelt kertben.

Képgaléria - vehir.hu

Szóval lehet, ezért is volt az a benyomásom úgy a koncert háromnegyedéig, hogy Caro Emerald színpadi jelenléte annyira nem erős: mintha egy 40-es, 50-es évekbeli kedves, amerikai háztartásbeli feleséget néznék, aki aztán nem fogja az emancipáció vágyától túlfűtve a képedve vágni a konyharuhát, ellenben akinek mindig is az volt a nagy vágya, hogy énekeljen, és ez teljesült is, mert simán megvan hozzá a tehetsége, de a nagyszínpadon még egy kicsit idegenül érzi magát, ezért a dívásnak-durcásnak szánt érzéki megmozdulások kezdő színésznő módjára csöppet mesterkéltre sikerülnek.

Persze lehet, mindez csupán műfaji sajátosság, és tulajdonképpen mindez nem is számít túl sokat, mert Emerald dalai tökéletesen elegek volt ahhoz, hogy az első pillanattól fogva berántsanak ebbe a letűnt, ma már csak képzeletbeli világba, és a munkásságát előzetesen egyáltalán nem ismerve is végigringatózzam a másfél órát. A holland énekesnő különös vonzódással bír a 40-es, 50-es évek amerikai filmjei és zenéi iránt, mambóval, tangóval kevert jazzes dalait is főként ezek ihlették, amiket hallgatva egymás után rajzolódtak is ki előttünk a jelenetek.

Egy régi, híres musicalbe csöppenve, kézen fogva sétáltunk végig La La Land, vagy ha úgy tetszik, Charleston madárcsicsergős utcáin, aztán a Mississippin lecsorogva New Orleansba hajóztunk, hogy belevessük magunkat a karneválba és beüljünk egy füstös jazzklubba, majd még délebbre menve elmerüljünk az érzékiségtől túlcsorduló tangó táncosok és Havanna titokzatos éjszakai világában.

El kell ismernem, a hangulatfestéshez Caro Emerald és az óriási lelkesedéssel játszó zenészei is nagyon értenek, miközben a jelenlétük meg olyan volt, mint egy régi jazzklub zenekaráé: ott vannak a háttérben, az énekesnő szerepéhez illően szép és bájosan búg, a férfiak a zenéjükkel bókolnak neki, a trombitás a lelkét is kifújja, miközben a zongorista végigtrilláz a billentyűkön, és bár tudjuk, hogy ők azok, akik miatt annyira jó a hangulat, egyáltalán nem tolakodva, hanem finoman szórakoztatnak: ha akarunk, beszélgethetünk is kicsit a mellettünk lévővel, ha akarunk, táncra perdülünk, vagy csak éljenezve tapsolunk. És félreértés ne essék, nekem ez baromira bejött.

Meg az is, amikor aztán Caro Emerald a koncert utolsó negyedében lerúgta decens kis cipőjét, és a félénkség maszkját levetve, az igazi holland vérmérsékletet és lazaságot hozva, legnagyobb slágereivel egy mindenkit megtáncoltató, már-már electro-swinges bulit csinált.

Szóval ha ezek után valaki megkérdezné tőlem, akarnék-e ismét elutazni Miss Emeraldékkal Amerika aranykorába, valószínűleg gyorsan váltanám is a dollárt.