2021. május 18.
//
Erik névnap

A lakatosmester, aki az ízek szerelmese

Tűztől tűzig – így is összefoglalhatnánk a veszprémi születésű Martinek Ferenc életútját. Közel ötven esztendeje esztergályosként nyitott be a munka világának kapuján, nem sokkal később lakatosmester lett belőle. Belekóstolt a vendéglátós szakmába is: a sültek íze pedig rabul ejtette; két tűz közé sodorta az élet, ő azonban nem vallott szégyent.

Kit szoktak úgy emlegetni, hogy két tűz között van? Azt a személyt, aki bajba került, és nem tudja, merre meneküljön. Általában. Néha azonban akadnak kivételek. A tősgyökeres veszprémi családból származó Martinek Ferenc életútjára pillantva szembesülhetünk azzal, hogy, két tűz között helyezkedve is életben lehet tartani mindkét parazsat. Akár úgy is, hogy egyszerre több vasat tartunk a tűzbe. Tartsanak velünk, ismerjék meg Feri bácsi történetét!

A kovács, a lakatos és az esztergályos

Nagyapám kovácsmester volt, édesapám mellette tanulta ki a szakma fortélyait, végül szerszámkészítő lett belőle. Természetesen a gyermekkoromat én sem a játszótéren, hanem a műhelyben töltöttem apám mellett: nekem az aprócska vasak jelentették a játékszereket

– emlékezett vissza megkeresésünkre Martinek Ferenc. Felidézte, amikor kijárta a nyolcadik osztályt, a családi példát követve ő maga is a lakatos szakmát kívánta választani, de édesapja inkább más útra terelte. Mondván: „kovács és lakatos már van a családban!

Megfogadva édesapám tanácsát én kitanultam az esztergályos szakmát. Őszinte leszek, ahogy apámmal is az voltam: nem volt a szívem csücske egy helyben ácsorogni, ezért nem sokkal később lakatosnak álltam, idővel pedig mestervizsgát tettem. Jól döntöttem!

Érdekesség, hogy Martinek sorban a második Ferenc a családban, de nem az utolsó. Megtudhattuk, hogy gyermeke – akit kitanított, akivel közös műhelyt nyitott – is ezt a keresztnevet viseli, ahogy unokája is. „Segítünk egymásnak emlékezni” – vallja.

Munkáskézzel a város szolgálatában

Ha neveket nem is mindig, de felejteni valóban könnyű: nem árt, ha van ami emlékezteti az embert, honnan is jött, hova tart. A férfimunka következtében Feri bácsi tenyerei megkeményedtek, emlékeztetik minden apróságra, amit valaha elkészített. Na de ingyen?

Ahol élünk, az az otthonunk. Ez alatt nem feltétlenül csak a saját otthonunkat kell értenünk. Veszprém városának a műhelyünk mindig is ott segített, ahol tudott. Így volt, így lesz.

Hogy néhány példát is felsoroljunk, Martinek Ferenc munkái Veszprémben számtalan helyen fellelhetők: a vár, a Benedek-hegy és a Komakút tér is őrzi a lakatosalkotásokat. Nem megfeledkezve a Kupakgyűjtőszívről, amely a belvárosban, a posta előtt helyezkedik el.

Feri bácsi hozzátette, felajánlotta a város vezetőségének azt is, hogy műhelyükben ingyen és bérmentve készítenek egy lakatrácsot, amelyet egy randevúk szempontjából közkedvelt helyen ki lehetne helyezni a városban: a sors azonban máshogy rendelkezett minderről.

A Várkút és a Koma-kút fedele, kávája mind a mi alkotásunk. Ahogy a Benedek-hegy angyalos kapuja is, amely mára a szerelmesek közkedvelt lakatőrzője lett. Megjavítottuk a Szentháromság szobor kerítését is csupán figyelmességből. Hogy miért? Mert így mások is megismerhetik az érzést, amelyet tanúsítunk a munkánk irányába. Szeretettel dolgozunk.

Ízek, illatok, szerelmek

Természetesen hatalmas érdem mindig, mindent egyedül elérni. Sokan miközben erről büszkélkednek, elfelejtik, hogy ki is volt mellettük. Ki várta őket haza, kinek a biztatására, vagy éppen kivel tapostak ki új, addig ismeretlen utakat. Feri bácsi nem felejtette el.

Amíg én a műhelyben, addig drága feleségem a vendéglátással foglalkozott. Mindig is felnéztem rá, figyelemmel követtem tevékenységét, ami ahhoz vezetett, hogy idővel én is beálltam mellé dolgozni. Így született meg a párhuzam, így jutottam el tűztől tűzig.

Tudniillik, az egykori Tűztorony Vendéglőt is a Martinek család pofozta ki, hiszen az anno nem volt több egy irodánál. Majdnem napra pontosan nyolc évvel ezelőtt azonban megüresedett egy üzlethelyiség a Dózsavárosban; költözésre ösztönözte Feri bácsit és kedves nejét.

A bisztrónkat a köznyelv hosszú esztendőkig „Hullamosóként” tartotta számon, hiszen pont a városrész temetőjével szemben helyezkedik el. Mi tagadás, én inkább lemosni szerettem volna ezt a nevet. Hatvanhét évesen is mertem álmodni, létrehoztam a Kemencés Vendéglőt, amelyért ha már nem leszek, a fiam fog felelni. A gyermekem, aki a sport terén is mindig elhivatott volt, tudom, hogy ezen a téren is bizonyítani fog.

Téli fagy, tavaszi szél

A baráti beszélgetés végéhez közeledbe Feri bácsi elmondta, vendéglátás terén mindig is hiányolta Veszprémből a valódi magyar nehéz ételek jelenlétét. Vallja, hogy az illatok, amelyek közben születnek, magával ragadják az embert, más szóval rabul ejtik.

Tavaly nyáron építettem egy kemencét az udvarunkra, egészen a vírushelyzet második hullámáig kacsával, libával, oldalassal és miegymással vártuk a vendégeinket. Míg a szülők ettek egy igazi, magyar ételt, a gyermekeknek ott volt a frissen kisült lángos. Jó érzés volt.

De miért beszélt Martinek Ferenc múlt időben? Indoka nem volt más, mint a hónapok óta tartó bizonytalanság, amely rengeteg vendéglátós vállalkozót érint, hiszen a vírus terjedésének visszaszorítása érdekében vendégeket szigorúan tilos fogadni.

Egészen más lenne a helyzet, ha csak magunkért felelnénk. De nem így van. Vannak alkalmazottaink, akiknek ugyanúgy családjuk van. Élettársaik, gyermekeik, akiknek tőlünk függ a megélhetése. Nem könnyű átvészelni ezt a helyzetet, én mégis optimistán tekintek előre: bízom benne, hogy az oltás segít majd, hogy a tavaszi szél régi időket idéz meg.

Simon Dani
Kovács Bálint