Négy évben (2002, 2015, 2016, 2019) is ott álltak a siker kapujában a veszprémiek, de eddig egyszer sem sikerült átlépni azt a bizonyos küszöböt. Az első két alkalommal még vitán felül jobb volt az ellenfél – a Magdeburg és a Barcelona –, de a másik két döntő egyértelműen önhibából ment el. A Kielce ellen negyedóra alatt kilencgólos előnyt sikerült leadni, a Vardar Szkopje pedig anyagi erőforrások híján akaratban és küzdeni tudásban kerekedett a magyar rekordbajnok fölé.
Mintha átok ülne ezen a klubon. Évtizedek óta Európa élvonalához tartozik, kétszer megnyerte az azóta már nem létező Kupagyőztesek Európa Kupáját (bár tudjuk, ez más „kávéház”), de a Bajnokok Ligája-győzelem még mindig várat magára. Most már idegesítően hosszú ideje. Közben felért a csúcsra az azóta igencsak gyengélkedő szlovén Celje és a német Hamburg, a már említett észak-macedón Vardar és a francia Montpellier pedig kétszer is magasba emelhette a trófeát.
A Veszprém legutóbb 2019-ben játszhatott BL-döntőt
2002-ben az első döntő elvesztése után Ajkán találkoztam a veszprémi kézilabdaklub akkori névadó szponzorával, Várszegi Gáborral, a Fotex Rt. tulajdonosával. Várszegi jó reklámlehetőséget látott a kézilabdacsapatban, de szíve a labdarúgáshoz húzta, az MTK tulajdonosa volt. Minden év szeptemberében, a menetrendszerű válogatott szünetben elvitte futballistáit Ajkára az ugyancsak tulajdonában levő üveggyárba, hadd lássák a fiatal srácok, hogy hol és milyen kemény körülmények között keresik meg a munkások azt a pénzt, amit ők focizva tesznek zsebre. Ezután játszottak egy barátságos meccset a helyi csapattal, amely nem mellesleg kinevelte az MTK-nak az egyik klubikont, Kanta Józsefet.
Amíg a focisták öltöztek, mi az ajkai klubelnök meghívására hármasban egy üdítő mellett múlattuk az időt. Gratuláltam Várszeginek a kézilabdázók BL-ben szerzett ezüstérméhez, biztatásként hozzátéve, hogy ami késik, nem múlik, majd jövőre sikerül győzni. Döbbenetemre a kiváló üzletember szó szerint ezt válaszolta: „Sosem nyerjük meg a BL-t! Döntőbe jutni vagy megnyerni az nagy különbség, más szint.” Hozzátette, hogy egyébként nagyon elégedett az elért eredménnyel, és nem is vár többet. Ezután percekre mély csend ült közénk, majd már jöttek ki az öltözőből a focisták, így témát is váltottunk. Nekem azonban örökre beégett az agyamba Várszegi határozott kijelentése. Véleményét valószínűleg arra alapozta, hogy Veszprémben sosem lesz annyi anyagi forrás a kézilabdára, mint a német és a spanyol élkluboknak, így a játékoskeret nem teszi majd lehetővé azt a szintlépést, ami a végső győzelemhez kell.
Aztán teltek-múltak az évek, és Veszprémben fokozatosan erősödött a csapat. Míg 2002-ben a magyar játékosok voltak túlsúlyban az együttes keretében, a légiósok pedig vagy még vagy már nem voltak pályafutásuk csúcsán, az elmúlt öt évben lámpással kellett keresni a magyarokat a sok nemzetközi sztár mellett. Korábban azzal magyarázták a sikertelenséget, hogy a magyarok nem sikerorientáltak, hanem kudarckerülők, és a nagy téttől tele lesz a gatyájuk. Most azonban csak egy magyar van a csapatban, és a nagy önbizalommal rendelkező olimpiai, világ- és Európa-bajnok francia Kentin Mahé be se fér a meccskeretbe. Akkor hogy is van ez?
Valaki(k)nek meg kellene találni(uk) a kudarc okait, enélkül ugyanis hiába várjuk a sikert, sosem jön el, ahogy azt Várszegi immár huszonkét éve megjósolta...
