Kulák az, akinek tulajdonában, bérletében lévő földterület 25 katasztrális holdat – azaz 14 hektárt-, jövedelme a 350 aranykoronát eléri, vagy meghaladja. Kulák az, akinek cséplőgépe, elemi vagy gépi erővel hajtott munkagéppel rendelkező ipari üzeme volt, vagy van, továbbá, aki kereskedést, vagy vendéglátóipart folytatott, vagy folytat, amennyiben a gazdasághoz tartozó mezőgazdasági művelési terület tiszta jövedelme a 100 aranykoronát eléri, vagy meghaladja. Kulák az, aki az 1949. évben mezőgazdasági fejlesztési járulék fizetésére volt kötelezve. A törvény kimondja, hogy ezektől az irányelvektől felfelé és lefelé is el lehet térni. Mindig azt kell megvizsgálni, hogy a földtulajdonnal a múltban, vagy jelenleg rendelkező személy kizsákmányoló tevékenységet folytatott, vagy folytat-e? – idézte a történelmet Szabó Bátor Tamás. Kulák volt tehát szinte mindenki a törvény előtt, aki az 50-es években tehetősebbnek számított. De beszélhetünk-e törvényről egy olyan korban, ahol a rendőrállam egyenruhásai saját megítélésük szerint mondhatták ki bárki bűnösségét és verhették azt halálra?
Ne feledjük, a történelem ismétli önmagát, csak mindig más
köntösben. Nincs bocsánat a nómenklatúrából oligarchiává alakult rétegnek, akik
az utóbbi 15 évben, a történtek után még kastélyokat építettek maguknak. A
hallgatás parancsa pedig már nincs érvényben – mondta a kulák emlékmű avatásán
Felsőváros önkormányzati képviselője.
Az emlékmű helyéül választott Felsőváros Várpalota azon
része, ahol a legtöbben érintettek a kuláksorsban. Várpalota ezen családi házas
övezetében éltek a mezőgazdaságból élő, azzal foglalkozó családok. Akik majd
nap mint nap ablakukból kinézve, vagy munkába menet megpillantják a feketébe
öltöztetett keresztet, szinte mindannyian elmesélhetnék saját szüleik,
nagyszüleik gyötrelmeit. Több százan voltak érintettek a palotaiak közül a
kuláküldözésekben, a polgáriak közül mintegy 9 családot, 32 főt deportáltak.
Szép számmal vannak azok is, akik a retteget kort nem élhették túl, megölték,
agyonverték, halálra kínozták őket az ÁVO-sok.
Az avatóünnepségen a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház
két művésze, Szigethy Réka és Kákonyi Tibor kuláksorsokról meséltek.
A kulák-kérdés az 1945-ben bekövetkező szovjet megszállással kezdődött el hazánkban; a legembertelenebb periódusa 1950 és 1955 között zajlott le a kommunista diktatúra csúcspontján. Rákosi Mátyás és emberei a hazai mezőgazdaság legértőbb és legszorgalmasabb elitjét bélyegezték meg a "kulák" jelzővel, s ennek ideologizálását követően mindent elkövettek, hogy fizikailag is megsemmisítsék a kuláknak nevezett magyar gazdákat és családjaikat. A gazdákat kötelező terménybeszolgáltatásokkal és szándékosan betarthatatlan rendeletekkel állandóan nyomorgatták. A börtönben a legsúlyosabb kínzásoknak vetették alá őket. A kulákok tulajdonait, házát eltulajdonították, igaz, a rendszerváltás után lehetőségük volt rá, hogy – saját korábbi tulajdonukat – értékének megfelelő áron, készpénzért – visszavásárolják. Az 1950-es évek végén a kulák birtokok felszámolásával e réteg erősen összeszűkült, majd a kollektivizálással mint osztály megszűnt, amennyiben egyéni elbírálás alapján beléphettek a termelőszövetkezetekbe.
Milyen is volt a rendőrállam? Abban az időben tulajdonképpen bárkit letartóztathattak előzetes vizsgálat nélkül, a letartóztatás pedig már egyben ítélet is volt: bűnös. A rendőrség felhatalmazva érezte magát arra, hogy rögtön, helyben ítélkezve életeket oltson ki. Ha a feljelentő hithű kommunista volt még bizonyításra sem volt szükség, ha pedig a vádlott tagadott, megkezdődött a kínvallatás. Mind a mai napig nem látjuk pontosan hány embert vettek fel a kuláklistára, hányakat kínoztak és pontosan mi is történt az Andrássy út 60-ban. A rendszerváltásig a túlélőknek hallgatniuk kellett. Nem beszélhettek kínjaikról, a fájdalomról, a megaláztatásról, a verésekről, a kínzásokról, holott felejteni sosem tudták. Van, aki halálig rettegett és sírba vitte titkait. Az ÁVO-s rendőrök a legkegyetlenebb kínzóeszközöktől sem riadtak vissza. Ilyen volt a gyóntatószék, vagyis 50x50 méteres facella, vagy a vizes szoba, ahol sokszor napokig kellett állniuk. A víz alatt testréseik teljesen érzéketlenné váltak, félig öntudatlan állapotban, csendben pislákolt az élet. Olykor, ha el is fogtak egy-egy önkényesen gyilkoló rendőrt, Rákosi minden alkalommal büszkén utasította belügyminiszterét, engedjék szabadon a fogoly rendőröket. A kegyetlenségért, a gyilkosságokért nem kellett megfizetniük.
Kétli Katalin, az elhurcoltak nevében mondott köszönetet az első emlékműért. Az 50-es években sokaknak összeforrt a sorsa, kit kuláknak, kit reakciósnak neveztek. Jussa ugyan az volt. A rendszerváltásig aztán semmiről sem beszélhettek, akik egyáltalán túlélték azt az időszakot. A túlélő kulákok 1990-ben egyesületet hoztak létre. Megjelölték a 12 gyűjtőt tábor helyét, emlékköveket helyeztek el, és minden évben megemlékeznek a borzalmakról – mondta Kétli Katalin. Az emlékművet Németh Árpád polgármester és Szabó Bátor Tamás önkormányzati képviselő leplezték le és dr. Szendi József nyugalmazott érsek, valamint Nagy Károly kanonok szentelte fel a történelmi egyházak képviselőivel.
Múzeum – kézművesház és vedégszállás
A Kvártélyt vagy kézművesházat és múzeumot, mely akár csak a fakereszt, a kulákoknak állít emléket, a Történelmi Felsővárosért és Bátorkő Váráért Alapítvány rendezte be és tartja fenn. A kiállítás összeállításában komoly segítséget kaptak nem csak kulákok leszármazottaitól, hanem a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumtól is. Itt várják azok jelentkezését, akik hozzátartozói, családtagjai kulákok voltak, hogy nevüket felírhassák majd az emlékműre. Az emlékházat, akár az emlékművet, szintén a Gazdasorsok rendezvény alkalmával avatták fel ünnepélyesen. Ősszel lehull a levél, az igaz. Minden ősszel lehull. De a kis hajszálgyökerecskének a jóvoltából visszatér újra minden tavasszal. Ha viszont a gyökérszál pusztul el a föld alatt, a levelecske sem tér vissza többé, és idő múltával elpusztul a fa is – hangsúlyozta az emlékezés fontosságát Szabó Bátor Tamás képviselő, az Alapítvány kuratóriumi elnöke. Sok magyar veszett el úgy, hogy elment és nem vihette magával a gyökeret. Isten ültette a gyökeret ebbe a földbe, és Isten gondját is viseli ha hagyod – mondta Szabó Bátor Tamás. Majd arra szólított fel, hogy Várpalotán együtt ültessük el a gyökereket azzal, hogy útjára indítjuk a Felsővárosi Kvártély, Bemutató- és Kézművesházat, hogy az élettel láthassa el és biztonságban tartsa a törzset, azaz minket, a magyar nemzetet.
Jakab István fővédnök a gyökerekről szólva úgy fogalmazott, hogy emlékezni nem csak lehetőségünk, hanem kötelességünk. Büszkén emlékezzünk azokra, akik becsülettel, tisztességesen dolgoztak, mert a fiatalok, gyermekeink, csak akkor tudják átérezni és értékelni múltunkat, ha még van és mindig lesz, aki beszéljen róla. Ezért kell őriznünk az emlékezés házát – mondta a MAGOSZ elnöke.
Németh Árpád polgármester a 150 éves mezővárosra emlékezett. Mint mondta – Várpalota 1858-ban, pontosan 150 évvel ezelőtt lett mezőváros. Ez a ház a megemlékezők előtt, és az idelátogató vendégek előtt is a régi Várpalotát idézi. Mesteremberek, meszesek, gazdálkodók, cséplők, kereskedők és iparosok éltek ebben a városrészben. Vállaljuk büszkén a múltat, hogy büszkén tűzzük magunk elé a jövő céljait – fogalmazott a város első embere.
A Laczkó Dezső Múzeum részéről Schleicher Vera néprajzkutató, múzeológus elevenítette fel Várpalota múltját. Ez valahol egy tudathasadásos város – mondta – hiszen épp úgy éltek itt egyes korokban közép parasztok, mint később az Alföldről idetelepült kohómérnökök. Mindenki más Várpalotára emlékezik. Jó lépés ez az emlékház a múlt feltárásában, hiszen szembe kell nézni azzal a feladattal, hogy Várpalota eldöntse mely időszaka, a mezővárosi időszak vagy a bányászvárosi időszak lesz emblematikus. Ez a ház sokkal több, mint egy múzeum, jövője azon múlik, mivel töltjük meg. Igazi közösségi tér lehet, ahol az emberek itt hagyhatják emlékeiket, ide jöhetnek emlékezni, a vendégek, turisták szállást találhatnak, s aki ahhoz érez kedvez népi hagyományokat, például kézművességet is tanulhat e falak között.
