A bevezetőben a Brillant Éneklő Egyesületet, majd Zayzon Csaba színművészt hallhatta a kisszámú közönség.
Simon Károly bevezetőjében utalt Széchenyire, aki szerint a szabadságot akkor értékeljük, amikor már nem lehet. A szabadság pedig 1848-49-től folyamatos vágya a magyarságnak. Ötvenhatban, amikor azt hittük – folytatta Simon Károly –, kivonulnak a szovjet csapatok, naivak voltunk. Perek sora – Mindszenty, Rajk stb. – válaszolt erre.
A folytatásban a szónok az október 23-i események előzményeiről, a diákok mozgalmairól, az Írószövetségen belül történtekre utalt. Kiemelte a diákság által pontba szedett követeléseket, s azok magyarázatával bizonyította, hogy forradalmunk nem egy szűk csoport megmozdulása, nem ellenforradalom volt.
Ma pedig ne politológusok értelmezzék ’56 eseményeit pártállásuk és hangulatuk szerint, kerüljön a tankönyvekbe az igazság – követelte Simon Károly.
Ezután szólt az 1957. január 10-én felállított ENSZ-bizottság munkájára, amely megállapította, hogy 1956. október 23-án Magyarországon „ösztönös nemzeti felkelés” volt. Ezt pedig elejétől a végéig diákok, értelmiségiek, katonák vezették, s a november 4-ig tartó időszakot a szabad sajtó jellemezte.
Beszédének befejező részében Simon Károly a konszolidálódni látszó Kádár-rezsim hibáiról, a felhalmozott államadósságról, a hiteltelenné válásról szólt. 1989-re megroppant az államszocializmus, s eljött az ideje a rendszerváltásnak, mely cseppet sem jelentett problémamentes átmenetet.
Ötvenhat tanulságát ekképp fogalmazta meg a volt polgármester: „Soha nem szabad elfelejteni, hogyan akarták eltiporni szabadságunkat. Jövőnkhöz pedig józanul elfogadott egység kell. Az igazi út a szabadságban, magyarságtudatunkban van.”
Az ünnepség végeztével a
résztvevők fáklyákkal átvonultak a köztemetőbe, ahol az ötvenhatos
emlékkeresztnél a történelmi egyházak képviselői mondtak ökumenikus imát, majd
a város vezetői és a társadalmi szervezetek, magánszemélyek helyezték el a
megemlékezés virágait.
