A Bata Emlékliget Arácson
Akik túlélték az ötvenes éveket, hosszú éveket töltöttek börtönben, és a forradalom bukása után csak úgy menekülhettek meg a kivégzéstől, hogy emigrációba menekültek. Persze a honvágy előbb vagy utóbb mindenkit hazahoz. Ilyenkor októberben nem csak a 23.-i eseményekre, nem csak a pesti srácokra, nem csak a Széna tériekre, hanem saját hősi halottainkra is emlékezünk. A balatoni fiúkra is. Sarusi Mihály író maga is részese volt a forradalomnak, igaz akkor még az Alföldön élt. 2000-ben döntött úgy, kutatásokat végez, mi is történt az ötvenes években ezen a vidéken. Rátalált a balatoni fiúk történetére, melyet egyedül ő örökített meg az utókornak.
- Mit talált a
kutatásai során? Mi történt az ötvenes években a Balatonnál?- kérdeztem
Sarusi Mihályt.
- Érdekes és szomorú történet. Az ötvenes évek legelején
8-10 veszprémi középiskolás fiú, a Lovassyból és a Vegyipariból, mind balatoni
gyerek, fűzfőiek, vörösberényiek, balatonalmádiak, a fejükbe
vették, hogy megdöntik a rendszert, és világgá zavarják a szovjet megszállókat.
Első hallásra ez elég nagy őrültségnek tűnik. Ebből 1953-ban négy halálos
ítélet született. Abban a korhangulatban úgy érezték, hogy küszöbön van a
harmadik világháború. A megszállt Kelet-Európában nagyon sokan abban bíztak,
hogy a szovjet megszállásnak vége lesz, mert az amerikaiak kiverik az
oroszokat. Ezek a fiúk is már lázasan várták az amerikai felszabadító sereget.
A maguk módján szerették volna őket segíteni. A háború végén itt vonult a
Balaton-parton a Margit-vonal. Akkor ezek a fiúk még csak 10-12 évesek voltak. A
kertekben, a pincék környékén, a szőlőkben, az erdőkben elszórt fegyverekre
ráakadva, azok egy részét eltették. A kisvonaton
utazgatva Alsóörsről Veszprémbe, baráti társaságban szervezkedni kezdtek. Arról
kezdtek beszélgetni, hogy mit is lehetne tenni. Akkor kerültek szóba az
őrizgetett fegyverek, hogy ezeket esetleg használhatnák. Bele sem gondoltak,
mire mennének néhány karabéllyal, pisztollyal az orosz tankok ellen…
- Eljutottak a
tettekig, vagy szavaik súlyáért kellett meghalniuk?
- Volt egy kemény kapcsolatuk, ami így utólag is elég
veszélyesnek tűnik. Talán ez okozta a vesztüket. Úgy gondolták, fel kell
venniük a kapcsolatot a nyugattal. Egyikük, Bata Ferenc, aki akkor 18 éves
volt, kiszökött Ausztriába, egy társukkal, aki viszont sosem jött vissza.
Kapcsolatba léptek egy ottani titkos szolgálattal, akik konkrét feladatokkal
küldték vissza Batát Magyarországra. Hogy mik voltak ezek a feladatok, és mit
teljesített máig nem tudjuk. Mindez 1952 szeptemberében történt, hónap végén
már vissza akart szökni Ausztriába, de a határon elfogták. Már várták, tehát
pontosan tudták, merre mozog… Nem sokkal később a többi fiút is elvitték. A
börtönben, és hát azóta is folyt a vita a túlélők között, hogy áruló, vagy
provokátor lehetett-e köztük.
- Annyira nem volt
feltűnő és látványos, amit csináltak… valóban lehetett köztük egy áruló?
- Voltak tippek, hogy melyikük lehetett… kérdőre is vonták,
de letagadta. A könyvemben, a Balatoni fiúkban megszólaltatok egy embert,
Horváth Richárdot. Ő ebből a körből ugyan kimaradt, de egy másik szálon súlyos
börtönbüntetést kapott. Na sokáig őt gyanúsították az árulással. Én is
rákérdeztem, hátha ennyi év távlatából beszélni akar. De továbbra is tagad.
Mindenesetre elgondolkoztató, miért ítélték volna el közel 20 évre ha spicli… A
közelmúltban kerültek elő adatok, mi szerint Grazban, ahol a nyugati
titkosszolgálat Batát beszervezte, dolgozott egy volt Horthy tiszt, aki az AVO
beépített embere volt. Úgy tűnik tehát, hogy megvan a tettes.
- Mi történt később a
balatoni fiúkkal, akiket elítéltek, és milyen ítéletek születtek?
- 1953 februárjában a hadbíróságon megszületett az első
ítélet. Négyükre kötél várt. Bata Ferencre, Ungár Józsefre, Turi Istvánra, és
Hatvári Hugóra. Kuti Gáborra 15 év, Tolner Istvánra 12 év… Ők ketten azonnal
elfogadták az ítéletüket, így nem került sor a súlyosbításra. Tollner 1956-ig
volt börtönben. Ma is Balatonalmádiban is, és a történelmi szellemiséget őrző
csoport irányítója. Bata Ferencet másod fokon is halálra ítélték és kivégezték
1953 augusztusában a főutcán, Ungár Józseffel együtt. Turi Istvánnak és Hatvári
Hugónak büntetését életfogytig tartó elzárásra változtatták. Amikor 56-ban
szabadultak, a forradalom bukása után azonnal nyugatra szöktek, mert tudták,
hogy a megtorlásokat nem kerülhetnék el. Turi Ausztráliába menekült,
építészmérnök lett. A rendszerváltás után hozta haza a honvágy. Most Zircen él.
Hatvári Hugó Hollandiában kötött ki. Ma is ott él családjával, de minden nyarat
Balatonalmádiban tölt.
Ungár József emléktáblája Vörösberényben
- Volt a fiúk közül
valaki, aki 56-ban beállt a forradalmárok közé?
- Nem nagyon mertek. Hatvári azt mondja, ő Pesten beállt a
Széna tériek közé. A Rákosi villánál ő találta meg Rákosi pártkönyvét. Turi
István 56-ban már itthon volt Balatonfűzfőn. A forradalom idején teljesen
háttérbe vonult, nyilván volt félnivalója… Amikor jött a november 4-ei
visszacsapás, csak akkor lépett fel, mert segítségül hívták a gyáriak, tolmács
kellett, aki tárgyalni tud az oroszokkal. Elmondása szerint, az ő
közreműködésével sikerült a szovjeteket lecsillapítani. Sikerült megértetni
velük, hogy a fűzfői gyárban a fegyveres emberek nem ellenforradalmárok, hanem
gyári őrök. Egyébként Turi István életútja a legérdekesebb. Először itt járt
egyetemre, majd kikerült Leningrádba. Hajómérnöknek készült. Egy alkalommal a
villamos síneket építő rab munkások beszélgetését meghallva döbbent meg.
Magyarul beszéltek. Magyar honvédek voltak, akik a második világháborúban
kerültek fogságba. Turi azt mondja, akkor értette meg, hogy neki ehhez az
országhoz, ehhez a világhoz semmi köze. Épp hogy nem köpték le a gyártelepi
munkások, amikor megtudták, hogy ő ott tanul, Moszkvában. Amikor Ausztráliába
került, hogy minél messzebb legyen az ÁVÓ-s gyilkosoktól, eszébe nem jutott,
hogy valaha is visszajöjjön. Még nem érezte, mi az a honvágy. Nem értette az
édesapja és testvérei hívását. Vénségére tudta meg, mi a haza, és mi a honvágy.
Egy nap a feleségével, családjával együtt felült egy repülőgépre, hazajött és
azóta nem is ment vissza Ausztráliába.
- Ön hogyan
találkozott a balatoni fiúk történetével, és miért döntött úgy, hogy megírja?
- 2002-ben Balatonalmádiban a hősök emlékművénél volt egy
megemlékezés. Tolner, Turi és Hatvári voltak a szónokok. Hatvári Hugót akkor
hallottam először erről beszélni. Rájöttem, hogy ez nem egy hétköznapi
történet, ráadásul még soha senki nem dolgozta fel. Hálát adok a Jóistennek,
hogy rájuk bukkantam. Minden időmet a kutatásnak szenteltem. Amikor az Alföldön
éltem, ott is feltártam 56-os történeteket. Az egész országra igaz, hogy 45 és
56 között szinte minden faluban és városban történt valami, amire azt mondjuk,
hogy nemzeti ellenállás. Szinte mindenütt vannak olyan mártírok, mint Mansfeld
Péter. Nevük és történetük, mégse vált oly ismertté. Találjuk meg a saját
hőseinket – ezt szerettem volna.
- Gondolom nem
véletlen, hogy ennyire szívén viseli a forradalom történetét…
- Én akkor hetedikes kisdiák voltam Békéscsabán. Szinte az
összes tüntetésen ott voltam. Csodáltam a forradalmárok hősiességét,
tisztaságát. Az a gyanúm, hogy még a mai fiatal generáció sem látja át tisztán,
mi történt akkor, mert sok mindent elhallgatnak a történelemkönyvek. Ugyan azok
írják ezeket a tankönyveket, mint akik 20 vagy 30 éve… És mi a helyzet a
családokban? Annyi mindent nem merünk még mindig elmondani… A félelem kora nem
tűnt el nyom nélkül. Mindenki azt magyarázta nekem, hogy Almádiban semmi sem
történt 1956-ban. Tavaly egy fiatalember a szakdolgozatásban tette le az
asztalra ennek cáfolatát. Az emberek azt hiszik, amiről nem beszélünk, az meg
sem történt. Hiába vannak komoly feltáró munkák, ha nincsenek kellőképp
előtérbe állítva. A történelemtanároknak ezeket a most megjelenő könyveket
kellene, hogy a kezükbe vegyék, mielőtt 56-ról tanítanak.
- Mi a forradalom
üzenete ma? Milyennek látja a megemlékezéseket?
- Nekem az egység hiányzik. A forradalom nem a jobb és nem a
baloldalé. Akkor, 1956-ban nem volt két oldal. Egységes volt a nemzet. Egyik
oldalon a magyarok álltak, másik oldalon a szovjet megszállók és annak
kiszolgálói, akik csak nemzetiségükben voltak magyarok.
Egy túlélő emlékei
"12 év börtönre ítéltek, rögtön elfogadtam az ítéletet"
Tolner Istvánt 1953-ban 12 év börtönre ítélték, melyből hármat le is töltött. Kihallgatások, kínzások sora, sötét cellák, és kényszermunka várt, az akkor mindössze 18 éves fiúra. Az egykori „balatoni fiú”, ma is Almádiban él – kérésünkre részletesen mesélt az akkor történtekről:
- Az ötvenes években Veszprémbe jártunk gimnáziumba. Előtte
is ismertük egymást, mert már az elemi iskola padjait is együtt koptattuk. Mind
olyan fiatalok voltunk, akiknek a foga hát nem fűlt a kommunizmushoz. A sors
összehozott bennünket. Ungár Ferenc ált az élünkre és irányított bennünket.
Vártuk a harmadik világháborút és a felszabadító amerikai sereget, hogy
felszabadítanak bennünket. Saját erőből nevetséges lett volna, ha csak el is
hisszük, hogy kiűzhetjük a szovjeteket. De segíteni akartunk. Sok mindent nem
tehettünk. Röpcédulákat készítettünk, felvilágosító tevékenységet folytattunk,
jelszavakat festettünk fel a falakra… a legfőbb „bűnünk” az volt, hogy
összegyűjtöttük a háború idején elhagyott fegyvereket. Alig volt néhány, ami
működött. De ezeket csak akkor használtuk volna, ha valóban bekövetkezik a
világháború.
- Sor került bármilyen
tettlegességre?
- Semmilyen formában nem történt fegyveres konfliktus.
Nyolcan voltunk a körben. Négy fiút ítéltek halálra, akik közül kettőt, Bata Ferencet
és Ungár Józsefet ki is végezték. Mi többiek, 15, 12 vagy akár életfogytig
tartó börtönbüntetést kaptunk. Ungár ekkor 20 éves volt, Hatvári Hugó és Turi
István 18, én 17. De már 15-16 évesen lekezdtünk szervezkedni.
- Ennyi év távlatából mit gondol, hogyan tudódott ki a
tevékenységük?
- Bata F. Molnárral Ausztriába szöktek 52 húsvétján, ahol
beszervezték őket. Vagyis kapcsolatba kerültek az MHBK-val. Kémtevékenységet
kellett folytatnia, s ezzel megteremtettük az összeköttetést a nyugattal. Már figyelt
az elhárítás. Így kerültünk képbe, és lenyomoztak bennünket. Amikor Bata Ferenc
vissza akart menni, Jáknál elfogták a határon. Lebukott az egész társaság.
Október 4-én letartóztattak bennünket. Vallatások sora következett. Nem valami
úriember módjára viselkedtek velünk…
- Ez konkrétan mit
jelent?
- Tettlegesen bántalmaztak, vertek bennünket. Éheztettek…Csak
egy példát említek: pokrócot tettek az ember fejére, hátul megfogták,
nekivezették a lépcsőnek, hogy hasra essen. Aki nem ismerte el, amit ők akartak,
azt súlyos fenyítésben részesítették. Azt akarták, hogy egymás ellen valljunk.
Ungár egy hétig bírta a kínzásokat, aztán mindent elmondott. A kihallgatások
után visszavittek minket a zárkába, sem inni, sem enni nem adtak. Üvöltöztek
velünk és nem hagytak aludni. Én 12 évet kaptam. Először a Fő utcában voltunk
Budapesten, onnan Vácra vittek, majd augusztus 19-én a tatabányai 14-es Szent
István Akna Munkatáborba, a szénbányába körülbelül 1200 elítélttel együtt. Ott
dolgoztam 3 évet. 1956 július 4-én a felülvizsgálatok során 3 hónapra szabadon
engedtek. Felügyelet alatt voltam, rendszeresen jelentkezni kellett a
rendőrségen.
"pokrócot tettek a fejünkre, hátul megfogták és nekivezettek a falnak"
- A nyolc fiúból végül
kettőt végeztek ki. Mikor?
- Igen, ketten kegyelmet kaptak. 1953 augusztus 18-án este
21 óra 18 perckor a katonai börtön udvarán, Budapesten felakasztották két
barátunkat, Bata Ferencet és Ungár Jóskát. Bata 19, Ungár 20 éves volt.
Fegyveres összeesküvés volt a vád, hisz tulajdonképpen így utólag is…mi
előkészítői voltunk az 56-os forradalomnak.
- Ön 1956-ban
szabadult, mi történt ez után, hiszen hamarosan kitört a forradalom.
- Harcokban nem vettem részt, de segítettem, amiben tudtam.
Sokszor be is vittek… Sokan közülünk akkor mentek ki nyugatra. Én hazajöttem
Almádiba és itt próbáltam elhelyezkedni a szabadulás után. Mindannyian harmad
vagy másodrendű állampolgárok lettünk. Az iskolát nem folytathattam. Lakatos
szakmát szereztem, és csak jóval később, amikor felülvizsgáltattam az
ítéletemet, hiszen mint kiskorút ítéltek el, akkor mentesítettek a büntetett
előélet hátrányos következményei alól. Akkor végezhettem el a Körmendi
Mezőgazdasági Technikumot. A gabonaiparban dolgoztam le az életem, onnan is
mentem el nyugdíjba. Sosem politizáltam. Elég volt. Évente egyszer azért
bevittek, kihallgattak, de mindig kiengedtek. Jelentéseket egészen 1985-ig
küldtek rólam. Ezt onnan tudom, hogy kikértem a papírokat a Levéltárból. Nevek
persze nincsenek benne, mármint, hogy kik adták rólam a jelentéseket. Később
engem is be akartak szervezni, de nem hagytam.
- A szörnyű események
után, akik túlélték és nem emigráltak, együtt maradtak?
- Sajnos már csak hárman élünk a nyolcból. A két
halálraítélt, Turi, Hatvári és én. Tartjuk a kapcsolatot. Turi István Zircen
él, gyakran beszélünk telefonon, októberben együtt koszorúzunk. Hatvári Hugó
Hollandiában él, de minden nyarat itthon tölt Almádiban.
- Miként pecsételte
meg a sorsát mindaz, ami akkor történt?
- Úgy alakult az életem, ahogy engedték. Dolgoztam.
Leérettségiztem, és főiskolai végzettséget is szereztem. De még a vállalatnál,
ahol dolgoztam, ott is örökkön másodrendűként kezeltek. 1989-ben, akkor már
nyugdíjas voltam, az elsők között léptem be a POFOSZ-ba. Mindenféle
szövetségekben vezető tisztséget töltök be. Emlékszünk, és nem engedjük
elfelejteni a múltat.
Bata Ferencnek emlékligetet állítottak Arácson
- Álmodik még olykor a
borzalmakról?
- Persze. Gyakran álmodom, hogy visznek… vagy a bányáról,
hogy zuhanok…
- Jóvá tehető az 50-es
évek bűne? Ön meg tud bocsátani?
- Bocsánatkérés tudtommal egyetlen politikai okok miatt
szenvedett egyéntől nem történt. Ezt a múlt nomenklatúrája sem tette meg, akik
most is hatalmon vannak. Ami az 50-es években történt jóvá nem tehető, elfelejteni
sem lehet. Őrizni kell és megtartani emlékeink közt minden formában, hogy soha,
de soha többé ilyen ne történhessen meg. A Holokausztra emlékezünk, a
kommunista diktatúrának több áldozata volt, még sem akarunk úgy emlékezni…
mindkettő totalitárius rendszer volt, aminek nem szabad újra bekövetkeznie.
- Milyen érzés az egy
volt 56-osnak, amikor akad olyan felelős politikus ma is, aki megkérdőjelezi a
forradalmat?
- Vannak most is olyan politikusok, akik ezt megteszik. És
különböző hazugságokban élnek, s azt folytatják ma is...a hazugságot...
"Ma is vannak politikusok akik folytatják a hazugságot"
- Mit üzenne annak a
parlamenti képviselőnek (név nélkül), aki egy évvel ezelőtt ilyenkor a
forradalmárokat csőcseléknek nevezte, akik az utcára vonultak randalírozni?
- Azt üzenném neki, és mindenkinek, aki ezt gondolja, hogy
nagyon lelki szegény, tájékozatlan és sajnálom, hogy ilyen felkészültséggel,
így tud gondolkodni. Sajnálom. Mást mondani sem tudok… Az egy olyan tiszta
forradalom volt, ahol a jóért küzdöttek. Soha nem szabad ezt megkérdőjeleznünk,
akár csak 1848 március 15-ét. Legyünk büszkék arra, hogy mi magyarok, a világhatalom
legnagyobb hadseregét egy pillanatra térdere kényszerítettük és megmutattuk, mire
képes egy szabadságáért és jogaiért küzdő nép, aki összefog.
A 301-es parcella
