Kilenckor megérkeztünk a
veszprémi VMK-ba, és tátva maradt a szám. Az érkező vendégek, s a Story zenekar
ámulatba ejtett, egy olyan világba kerültem általuk, amiben Dorothy érezhette (volna)
magát a kerek erdő közepében. A fiúk édesek voltak, és kissé bátortalanok, de
közvetlenségük feloldotta a kezdeti feszültséget bennem.
Nem lógattuk sokáig a lábunkat.
Amint a fiúk a húrok közé csaptak, tele lett a táncparkett. Lehetetlenség volt
az összeszokott csapat zenéjére nemet mondani, és ülve maradni. Csodálkoztam,
hisz láttam idős hölgyet, akivel, ha az utcán találkozom, nem hiszem el, hogy
így ropja, s láttam sok fiatalt is, akiknek a mai zenei irányzatok mellett
igényük van a tartalmas, élő, jó hangulatú bulikra és zenére. Aztán láttam még
vidám arcokat, színes és hétköznapibb viseleteket. Olyan embereket, akiknek
ruházatuk és megjelenésük is jelezte, itt valami nagyon fontos dolog történik,
valakikért. S óhatatlanul is pillantásokat vetettem a színpadra, ahol
toleranciát, összetartást, profizmust éreztem. Itt cseng a mai napig a fülemben
az énekes-billentyűs átszellemült hangja, a gitáros fiúk önfeledt és
szórakoztató játéka. A szaxofon és a herfli hangja romantikus emlékeket
ébresztett, s olyan időutazásban lehetett részem, ahol úgy éreztem, mintha
mellettem táncolna Jerry Lee Lewis, vagy éppen Elvis Presley. A dobos pedig úgy
diktálta az iramot, mintha egyenesen a lábaimhoz szólna.
Éreztem, hogyan formálódik körülöttem minden egy nagy kerek egésszé. A lehetetlenre vállalkozna az, aki megpróbálná bármelyik zenész fiút is sztárolni, vagy kiemelni, hisz nincs különbség, nem lehet őket szétválasztani, mert ők a STORY zenekar, ahogy mondani szokás: jóban rosszban.
Nem voltam velük a kezdetekkor, és nem voltam jelen az elmúlt 20 évben sem, de azt tudom, hogy a feltöltődésre, kikapcsolódásra vágyó közönség miatt, a nehézségek ellenére is együtt maradtak.
Még odafelé kértem kísérőmet, jellemezze pár szóban ezeket a bulikat. Láttam rajta, hogy keresi a szavakat, de végül csak annyit mondott: Imádom őket.
Kíváncsi voltam a többiek
véleményére is, de szinte ugyanazokat a válaszokat kaptam: A Story bulik azok a
bulik, ahol együtt „lélegzik” idős és fiatal, mentős, ápoló és orvos, ahol mindenki
táncol mindenkivel, vagyis senki nem azt nézi, hogy pl. a másik hogyan mozog,
és mekkora feneke van. És valóban. Megünneplik a születésnapokat, odafigyelnek
egymásra, s ez az odafigyelés a zenekar részéről is megvan. Tudják, hogy kinek
mi a „nótája”, s melyik az a dal, ami az adott buliból kimaradhatatlan. Ami még
„furcsa” volt, hogy füstöt eregetni is csak a kapun kívül illik, mert bent
mindenki vigyáz a másikra.
És történik mindez 7 örök srác: Bérces György, Buzás István, Csermák József és Csermák Zoltán, Lorbert Tamás, Süle Zsolt, Valc Ödön varázslatára.
Eddig valahogy nem sikerült
közelebbi kapcsolatba kerülnöm ezzel a műfajjal, mert kissé valószínűtlennek
tűnt számomra ez a színes, (kissé szirupos) mesevilág. Ám a Story buli, az
Story buli és és a Rock and Roll örök. Én pedig már várom a következőt, hogy
azt is megtudjam, hogyan készülhetett basszusgitár egy kerti padból…
