Írásom most elsősorban azoknak szól, akik arra szánták magukat, hogy bármilyen formában színházról írjanak, de úgy hiszem, eszmefuttatásom azokat is elgondolkoztathatja, akik olvassák ezeket az írásokat, kritikákat, de azt amit a színpadon látnak, nem ez alapján ítélik meg. Legalábbis bízom benne, hogy sokan vannak ilyenek. Kezdjük onnét, miként is lesz valaki kritikus, vagyis műértő, hozzáértő színikritikus… hol és miként specializálódunk erre a területre? Kiválasztanak bennünket, vagy egyszer csak írunk egy kritikát, és elnevezzük így szépen magunkat színikritikusnak? Sokáig az elsőben hittem, és nem írtam kritikákat. Éreztem a felelősség hatalmas súlyát, hiszen ha az olvasó bízik kritikusában, az nézőket hozhat, vagy el is vihet a színházból. A média felelőssége a kérdésben megkérdőjelezhetetlen. Ennek tudatában kell, vagy kellene tehát feladathoz látni. Hosszú éveken át azért nem írtam kritikát, mert úgy gondoltam, kritikusnak a színházi szakma választja ki, ha csak képletesen is az újságírót. Aztán rá kellett jönnöm, az utóbbi felvetés az igaz. Kritikusnak kinevezzük magunkat, mert bátorkodunk úgy gondolni, értünk annyira a színházhoz, mint azok, akik csinálják, és meg merjük ítélni a Kossuth-díjas rendezőt, a Jászai-díjas színművészt, akik átalvatlan éjszakák után, könnyel, görccsel, verítékkel megszülnek egy-egy produkciót, megvívva belső harcaikat önmagukkal, társaikkal, a rendezővel, a közönséggel. Ezt követően még a kritikus által papírra vetett sorokkal is szembe kell nézniük. Nyelnek egy nagyot, és zsebre teszik a múlt havi kritika mellé és a büfében, vagy a sarki étteremben szembetalálkoznak majd a kritikussal, széles mosollyal kezet ráznak, amiért a kritikus, tán még egy konyakot is fizet. A bátrabbak ilyenkor nem fogadják a kinyújtott kezet, sőt tán néhány karcosabb, öntudatos kijelentést is megengednek maguknak. És milyen igazuk van. Talán akkor a kritikus hazamegy és elolvassa az Üvegcipőt, legyen némi fogalma mielőtt okít és kioktat. Gáti Oszkár ilyen volt. Rettegtünk tőle, és imádtuk. Én is, igaz, akkor még nem voltam színikritikus. És most sem vagyok az…de tollat kellett fogni, hogy némiképp ellensúlyozni próbáljam azt a szitokáradatot, ami nem csak a helyi, de még az országos lapokat is elárasztja. Hogy miért? Mert hiszek az írástudói felelősségben, és szent feladatunknak tekintem, hogy cinkossá váljunk a színházért, az igazi színházért folytatott harcban. Legyünk cinkosai Vidnyánszkynak, Alföldinek, Vallónak…és még sorolhatnám azokat, akik valami mást akarnak, de álljunk oda azok mellé is, akik még ott tartanak, hogy egyáltalán visszacsalogassák a nagyérdeműt a nézőtérre a Mónika show, vagy a Barátok közt aktuális epizódja elől. Hitelességemet legfeljebb azzal tudom igazolni, ha elfogadják tőlem, hogy jómagam is a deszkák között nőttem fel. S mivel így valahol két ország határán állok, sokszor elszomorítanak, sőt inkább feldühítenek az olvasott kritikák. Elgondolkoztam azon, ha rajtam múlna, én bizony be sem engedném azokat a tollforgatókat egy-egy előadásra, akinek minden sorából inkább süt az érdektelenség, mint a színház szeretete. Aki ennyire nem szereti a színházat, az maradjon otthon és nézzen televíziót. Néhány kedves kolléga talán bele sem gondol, többet ártott az ügynek az elmúlt évek során, mintha egy kurta sort sem kanyarított volna. És most jöhet a bendai gondolat… Julien Benda Írástudók árulása a bibliám, mióta újságírással keresem a kenyeremet. Az ezen megállapításaiért hányatott sorsú, sokat cenzúrázott és betiltott francia filozófus katonásan kiosztotta az értelmiség feladatát, ami, ha szűkítjük a kört, ránk, újságírókra százszorosan igaz. Ha az írástudót maga alá gyűri a tömeg és őt szolgálja, ha az írástudó elvegyül a tömegben, ha már nem az értékek mellett emeli fel hangját, árulóvá válik. Megfeledkezik felelősségéről és ezzel jelentősége is nagymértékben csorbul. Az írástudó nem akkor követi el az árulást, ha nem megy egyesen a csillag felé, merre ujja mutat, hiszen akkor betörné a fejét. Az árulást akkor követi el, ha nem mutat többé a csillagra. Csillag az Alföldi féle Nemzeti Színház, fényesen ragyogó csillag a Csokonai Színház ott Debrecenben, ilyen csillag volt valaha a Latinovits Játékszín és ilyen csillag Vidnyánszky Attila rendezése itt Veszprémben, a Moliére… Igazi gyöngyszem. Még csak a próbát láttam, - ezért maradt el a „kritika” ez idáig - de higgyenek nekem. Persze most azt mondják, ízlések és pofonok. Én pedig azt mondom, ez messze több mint ízlés kérdése. Vidnyánszkyt, ahogy Bulgakovot is érteni kell, a kettőt együtt még nehezebb, de összehozható. Ha pedig sikerül, a hazavihető ajándék páratlan a mai színházi világban. Érdemes megpróbálni.
Tőletek, kedves kollégáim, itt és messze innen, akik színházról írtok…csak annyit kérek, vessetek számot. Számoljatok az évekkel, a hozzáértéssel, a felelősséggel és az üggyel magával, s ha ezt megtettétek, s tükörben az arcotok épp úgy fénylik, mint korábban, csak akkor fogjatok tollat.
