Kritikai írás a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház pénteki veszprémi Karnebál című darabjáról.
„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Amikor ezt az ominózus mondatot többször is elmondták összekötő közjátékként A csoda című előadás folyamán (mely Tamási Énekes madár című színdarabjából készült) a sepsiszentgyörgyiek – kezdve a magyarral, és számos világnyelven is elhangzott –, onnantól kezdve végleg meg voltam véve.
Lekenyereztek, végképp megmutatták, megmutatta Bocsárdi László rendező és a társulat, hogy többet tudnak, mint bárki más a pályán, legalábbis számomra mindenkinél többet tudnak adni.
Múltidézés: 1998-ban láttam Euripidész Alkésztisz-át tőlük. Nagy élmény volt, egyszerre modern és klasszikus, adaptálta az ókori művet a mai nézőknek, színpadilag és mondanivalójában egyaránt. Váta Loránd részegen vonagló Héraklésze, és Pálffy Tibor tétova Admétosza felejthetetlen számomra, azóta ők a kedvenc színészeim. Váta azóta már Kolozsváron játszik, de Pálffy maradt, és a társulat folyamatos szaporodása következtében náluk van Mátray László is, aki új kedvenccé lépett elő.
Azóta is, ha róluk hallok, őket látom (sajnos ritkán), le vagyok nyűgözve. Szeretem ezeket a színészeket, szeretem ezeket az embereket. Szeretem az egész Tamási Áron színházat, úgy, ahogy van. Belenéztem múltkor az Yvonne, burgundi hercegnőbe, és kár barátaim, hogy nincs részünk gyakrabban abban az élményben, hogy őket láthassuk! Nagy kár.
Aztán itt van ez a Karnebál. Írta Caragiale. Fordította Pari Nagy Lajos. Rendezte Alexandru Dabija. Megcsalós-rejtőzködős vígjáték a franciákat majmoló románokról, akik hiába próbálnak urak lenni, mindörökké lerántja őket a kisszerűség sara, ingoványa. Parti Nagy Lajos rontott nyelve, mulatságos szófacsarásai eltaláltak, groteszkek, jellemzőek, viccesek, kifigurázzák ezt a félművelt réteget. Viszont sajnos egyet kell értenem Ugrai Istvánnal, aki azt írja: „Dabija nem adja meg számunkra a lehetőséget, hogy a karakterek mögé nézzünk, csak pusztán őket mutatja, csupaszra vetkőztetve és nyilvánosan megalázva (természetesen csupán szellemi síkon). A szereplők suttognak és üvöltenek, túljátszanak és visítanak, rohangálnak a Bartha József által tervezett piszkosszürke lépcsőkön, eltűnnek és felbukkannak a színt övező sok-sok kopott ajtó valamelyikén. Minden mondat kizárólag a szituációra vonatkozik, nagyobb összefüggések nincsenek – ezáltal az előadás sem mond semmit.”
„Az előadást mindössze az viszi el, hogy a sepsiszentgyörgyi társulat színészei valóban játszanak. Nem úgy csinálnak, mintha, nem jelzik arisztokratikusan különállásukat, hanem együtt játszanak.” (Ugrai) Teljes gőzzel, átéléssel először eltúlozzák a karakterüket, utána kicsit szorosabbra veszik a gyeplőt, és valóban hús-vér figurákat láthatunk. Törnek az orrok, vérzik, ami kell, egy-két üveg kitörik, hiába, így van ez, ha szenvedélyről van szó. Persze a darab végére minden elsimul, és minden kezdődik elölről, hiszen a két kikapós asszonyka (D. Albu Annamária és Kicsid Gizella) továbbra is csalni fogja szeretőjét-barátját a borbéllyal, Nae-val (Pálffy Tibor).
Általában az a baj a rendezéssel, hogy megmutatja, amit kell, pontosan ábrázolja a figurákat, helyzeteket, de nem értékel, nem hajlik se jobbra, se balra – csak pusztán annyi, amennyi –, nincs benne tragikum, csak komikum, Dabija eljátszatja ezt a darabot, és slussz. Kihozza belőle, amit tud, és nem tesz hozzá.
A színészek nagyon jók, szerepük súlyától függetlenül mindenki. Szeretnivaló Nagy Alfréd (Adóhivatali gyakornok) vígjátéki szerencsétlenje, az az ember, aki csak belekeveredik az eseményekbe, és végigasszisztálja mások drámáját. Mátray László (Pampon) úgy istenbarma, hogy közben nem a szokásos izomembert hozza, hanem van szíve, lelke, magához való esze, és nem mellesleg maximálisan kihozza a figurában rejlő komikumot is. És hát játszott ezen az estén Pálffy Tibor is, akinek kisebb, kevésbé fontos szerepe volt ebben a kavalkádban, de azért jó, hogy láthattam, láthattuk.
Komolyak ezek a színészek, szelídek, és véresen komolyan veszik a mesterségüket. Szerintem jó emberek, remélem: tényleg azok. Annak látszanak legalábbis. Én ott vagyok a színházban otthon, ahol ők játszanak. Lájkolom a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházat. Jöjjenek még többször Veszprémbe, más előadásokkal is, mert ha már testvérváros, akkor legyen kövér!
Fotók: Petőfi Színház
