A kovácsok minden korban megbecsült mesteremberek, munkáik már az ősmagyarok nélkülözhetetlen eszközei, csatákat eldöntő fegyverei voltak. A jól elkészített nyílhegyek, fokosok, balták, lándzsák, szablyák meghatározták az ütközet kimenetelét. Ezek a kiválóan elkészített fegyverek részben meg is maradtak, közülük is kitűnik az „Attila kardja” néven ismert remekmű, mely az Árpádok kincstárából való. Ez a 9-10. századi szablya - egy úgynevezett „sárkányölő kard” - a korabeli magyar kovács- és ötvösművesség remeke (sajnos nem hazánkban, hanem egy németországi múzeumban őrzik).
A mai kor tömeggyártásának megjelenésével
ez a szép szakma is veszített tekintélyéből. Versenyképességének,
megbecsültségének akadálya a gépi készítésű öntöttvas termékek olcsósága.
Mennyivel szebbek, értékesebbek pedig a közvetlenül a tűzből kikerülő, az
emberi kéz formáló erejét magukon viselő tárgyak, melyek az alkotó ember
fantáziájának művészi megjelenítését is érvényesíteni tudják. Gondoljunk csak
kastélyaink kovácsoltvas kapuira, korlátaira, a szépséges csillárokra. Ez a
szakma ilyent tud, a hagyományokat ápoló mesteremberek ma is képesek ezekre az
igényes, nagy mesterségbeli tudást igénylő munkákra. Nagy kár, hogy egyre
kevesebben vannak. Pedig ebben a nemzeteket egységes masszává alakítani akaró
világban, a minden egyedit erőszakosan magába olvasztani akaró globális kohóban
nagyon fontos lenne nemzeti egyéniségét megtartó iparművészetünk minden
morzsáját megőrizni. És megbecsülni. És továbbadni - a természetes anyaggal, a
négy alapelem egyikével, a tűzzel dolgozó foglalkozásra ösztönösen rácsodálkozó
- gyerekeinknek, unokáinknak. Hogy ők is továbbadhassák majd utódaiknak az ősök
alkotóerejéből merített, a szakma szépségét, értékét megtartó tudást. Mert ez
egy olyan mesterség, amire egy igényes kornak mindig szüksége lesz, és amit
éppen ezért jó lenne a maga méltóságában megtartani. Oktatáspolitikánk – sok
egyéb mellett - ezt is észrevehetné.
Az „Almádiért” Közalapítvány tisztelettel és megbecsüléssel köszönti a kovácsokat, éljen és viruljon ez a nehéz, ám igen szép mesterség! Koppanjon a kalapács, csendüljön az üllő, kalapáljanak a kovácsok, hiszen szépen kalapálni csak ők tudnak.” – köszöntötte a mesterember-vendégeket Vecsey Körmendi Istvánné, az „Almádiért” Közalapítvány kuratóriumának elnöke.
